Nem szokásom túlságosan ragaszkodni tárgyakhoz. Úgy vagyok vele, hogy használatra vannak, és az az élet rendje, hogy egyszer csak elkopnak, eltörnek, tönkremennek, vagy csak egyszerűen elavulnak. Nem csinálok belőle ügyet, ha véletlenül eltörik egy lámpabúra vagy kimoshatatlan foltot ejt az asztalterítőn egy vendég. Nem értem azokat, akik ilyenkor kikelnek magukból és balhézni kezdenek. Csak tárgyakról van szó.

Nem tudatosult ez bennem eddig, pontosabban tegnapig. Baleset érte ugyanis a külső winchestert, leesett a földre, kiszakadt a laptopból, merthogy épp csatlakoztatva volt, és Dris épp másolt rá. Amikor megpróbáltuk újraéleszteni, nem működött. Konkrétan lepergett a szemem előtt az életem, mert minden rajta volt, ami emlék, eszmei érték, múlt. Régi cikkeink, fotóink - az életünk. Visszafordíthatatlan, beszerezhetetlen cuccok tömkelege.
Elbőgtem magam.

Persze le lehet vonni a tanulságot, hogy nem szabad egy lábon winyón állni, úgy kell nekünk, blabla... de azért erősen magam alá kerültem az esettől.
Remélem, sikerül találni egy doktor bácsit vagy doktor nénit, aki visszahozza a ketyerét a klinikai halál állapotából. Ha még nem ment ki a fényre.

boldog vagyok megint, szép az élet, meg minden. Az alap persze az, hogy Dris. Meg még ez-az. Igazán apró dolgok, de mind hozzájárulnak a jókedvemhez.

Pl. az, hogy Szisza felhívott, csak úgy, spontán, és lassan tető alá hozzuk a harmadik barátkozós sütizésünket is. Az első kettőről semmit sem írtam, pedig azt hiszem, elég jól sikerültek. Még a végén tényleg jóban leszünk. Juj, de izgi!

Pl. az, hogy dicséretnek tudok venni valamit, amit kritikának szán, aki mondja.

Pl. az, hogy minden főnököm egyszerre van szabadságon, és ettől rögtön 10-es skálán 100-at ugrik a benti hangulat.

Eddig iszonyatosan szar ez a hét, pedig már épp úgy éreztem néhány hétig, talán hónapokig is, hogy rendben vagyok. Most meg minden rossz összejött, egyelőre tartom magam, megküzdök a sárkánnyal is, de nem tudom, mikor szakad el a cérna.

2009. tényleg jól sikerült. Az év egy nagy eredménye, hogy megérett a pszichológussal végzett munkám gyümölcse, ma már egy határozottabb, több önbizalommal felszerelkezett, alapvetően kiegyensúlyozott nő vagyok. Nő, igen, most valahogy könnyebben jön ez a szó a számra, ha magamról beszélek, mint a korábbi "lány". Nem tudom, aki kívülről szemlélt, mennyit vett észre ebből a változásból. A hozzám közel állók azért elég sokat. Simán benn van a pakliban, hogy amit én fejlődésnek élek meg, azt más úgy értékeli, hogy hátrányomra változtam. Lehet, de nem nagyon érdekel, mert már az sem olyan fontos, hogy a világon mindenkinek meg akarjak felelni. Magamnak szeretnék, a többi majd alakul. Hiszek benne, hogy jól.
Nem mondhatom, hogy egyértelműen jobb ember vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nem, sőt. De törekszem, és közben tudom, hogy csak azt dobtam le, ami rövid úton megnyomorított volna. Valamit valamiért.

Nincs vége, továbbra is eljárok a pszichológushoz, de már másért. Személyiségfejlődés, önismereti kaland. Igyekszem mindent magamra szedni, amitől a majdani gyerekeimnek kiegyensúlyozottabb és boldogabb életet tudok biztosítani, mint amilyen az enyém volt.
Osztottam, szoroztam. 3 és fél éve része az életemnek ez a bizonyos heti 1 óra. Sokat költöttem rá, de ha összeadom és összevetem azzal, milyen értéket teremtett az életemben, aprópénznek tűnik.

Anyukámmal csak egy hajszálnyit változott a viszonyom. Annyit, hogy beszélőviszonyban vagyunk. Ez az örök gyenge pont. Sokszor felbosszant, sokszor vagyok türelmetlen a dolgaival kapcsolatban, de már nem visel meg annyira, mint régen. Egyrészt ő maga is jobb passzban van, bár sosem fog megváltozni, másrészt én is sokat fejlődtem, harmadrészt tanulom, hogyan védjem ki a játszmáit. Nagyon nehéz, de igyekszem.

Ma alfában/hipnóban/tudatalatt kiástam egy mobiltelefon hátlapjával egy ezüst színű, nyálkás, bagett formájú, gusztustalan, tetszhalott lényt egy kiszáradt patakmeder földje alól, és rohantam vele, hogy vízbe tegyem és megmentsem a nem tudom, mitől. Amikor visszatértem a valóságba, a pszichológusom boldog mosollyal közölte, hogy most nagyon fontos dolgot csináltunk. Azóta csak pislogok.
Félkómában utaztam haza (, ilyenkor szoktam összefutni Bahhával). Alig bírtam egyszerű angol mondatokkal kinyögni néhány külföldinek a Deákon, hogy mind a két villamos Budára visz.
Drisnek tutira az lesz az első poénja, hogy: Konstantinápoly.

Az iwiwnél szűkebb körnek jött létre a blogom, és annál is szűkebb körnek szóló kinyilatkoztatásaimnak a Facebook ID-m, de egyre gyakrabban érzem, hogy kellene egy még szorosabb kör, amelyben tényleg minden kijöhet a számon. A tegnapi (munka)nap után nagyon jól esne, csak úgy, kétsorosakban kiírni magamból, hogy kinek az anyukája. Kellene egy olyan kör olyan emberekből, akik nem csak igazi barátok, de idejük is van, s nem dolgozzák magukat hullára minden este 8-ig, 10-ig. Bár lehet, hogy e feltétel alapján én is kívül rekednék a körön.

Antibaby több éves mélyponton. Az, hogy a blog tetszhalott, csak egy dolog. Tököm tele. "Mindenki kapja be" állapot. Pedig tele vagyok energiával, ötletekkel, de már megint ott követem el a hibát, hogy mindenkinek segíteni szeretnék. Aztán nulla sikerélmény, csak a piszkálódást kapom.
És még a mosogatógép is elromlott, a netablak meg állandóan és önkényesen bezárja magát. Kiülök a napra, az legalább konkrét. Remélem, a mai lesz az az este, amikor jól kitáncolom magam, nyilvánosan. Rien's Wedding After Party-ba megyek ugyanis.

Mária nap alkalmából felhívtam egy távoli, idős rokont. A beszélgetés pillanatok alatt érdekes fordulatot vett. Szelektálják (ő és a férje) a régi cuccaikat, hogy ha majd nem lesznek, ne okozzanak vele gondot senkinek... és találtak egy fényképalbumot, ami az apukám gyerekkori képeivel van tele. Gondolták, nekem adják, mert ha ők "elmennek", senki sem fogja tudni, kik szerepelnek a fotókon.
Nem is tudom, utoljára mikor örültem ennyire ajándéknak, régi cuccnak, bárminek. Tudni érdemes hozzá, hogy én a felnőtt apámról sem tudok eleget. Amikor megszülettem, az ő szülei már nem éltek. 7 éves voltam, amikor anyuval elváltak és elköltözött. Még párszor találkoztunk, egyszer egy egész nyarat a tanyáján töltöttünk az öcsémmel, máskor elvitt minket a Vidámparkba, de aztán egyre ritkábban és ritkábban keresett minket. Végül 17 éves koromban jött egy telefon egy vadidegen nőtől: apukám meghalt. Amíg élt, nem sokat, vagy szinte semmit sem tudtunk beszélgetni az ő családjáról vagy a gyerekkoráról. Foszlányokat kaptam el rokonok beszélgetéseiből, s úgy, ahogy összeraktam egy képet.
Ez a fotóalbum nagyon jól jött. Egyrészt érdekes kordokumentum, másrészt sokat enyhített azon, amit a családjáról sejtettem. Nem vagyok egy nagy családfa-kutató, sőt kicsi sem, de azért ez a minimális információ nagyon kellett a lelkemnek.
Az album bekerül a kincsek közé.

, egy vendégfogadósdi és jól sikerült 3 fogásos után, erkélyen, az utcai lámpák fénye felett összebújva, tervezgetve. Szeretném elmenteni a hangulatot, legyen ilyen mindig!

Pap Lászlóval egy esküvőn találkoztam, én a vőlegény családjához tartoztam, ő a menyasszonyéhoz. A találkoztam túlzás, mert ha jól emlékszem, egyetlen szót sem váltottunk egymással, igaz, már megérkezésekor figyelmeztettek, Laci pszichológus, és hajlamos a hétköznapi helyzetekben is "úgy" beszélgetni. Nem értettem pontosan, mire céloznak. Gondoltam, biztos mindent kielemez, megmagyaráz, vagy kérdezget, aztán tükröt tart, és talán zokogni fog a násznép, mire az este végéhez érünk. De végülis semmi ilyet nem tapasztaltam az este folyamán, egészen mással vonta magára a figyelmemet. Miután az ifjú pár nem bérelt zenekart, s egy erősítőre kötött CD-lejátszó szolgáltatta a zenét, amikor kicsit leülni készült a hangulat, magához ragadta a ceremóniamester szerepét. Először a lemezeket cserélgette, aztán kiszaladt az autójához, és visszatért 2 kongával, egy rumbatökkel, és még néhány hangszerrel, amelyek nevét nem tudom, de ütemesen rázni kell őket, és zizegnek, zörögnek. A konga mögé saját maga ült, volt, hogy még énekelt is, a ráznivalókat pedig a táncoló vendégek kézről kézre adogatták. Pillanatok alatt hangulatot csinált, és fenntartotta nem csak az egész este folyamán, de a másnap délelőtti kerti punnyadásban is. Látszott, hogy nagyon szereti az embereket, igyekszik szóval tartani a társaságot.
Amikor már elindult haza, akkor találtam meg a vendéglátói házban a könyvét. "A lélek is tud fájni - Egy kisvárosi pszichológus történetei" (Popper Péter előszavával). A fülszöveg alapján rögtön tudtam, hogy meg fogom szerezni, de féltem, hogy csak magánkiadásban és alacsony példányszámban jelent meg, vagyis ha visszautazom Budapestre, lemondhatok róla. Ehhez képest elég előkelő helyen találtam a Libriben, kb. 2 perc keresgélés után már a kezemben is volt.

Tovább olvasok »

Muszáj dokumentálnom, hogy ma - hosszú idő után először - igazán, teljesen és nagyon-nagyon klassz napom volt. Tele energiával tettem a dolgaimat, és közben mindent pihentetőnek éreztem. Szép volt az idő, pillanatok alatt elintéztem egy rakás ügyet, amiről azt hittem, napokig fog tartani. És végre nem holnap kezdek jógázni, hanem ma! Végigcsináltam, rendesen, most meg már sül a császármorzsa a sütőben. A kulcsszó pedig az, hogy mindezt jó kedvvel csináltam. Nem idegesen, ingerülten, kapkodva, hanem jókedvűen. Állati büszke vagyok magamra, már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elvesztem vagy megzavarodtam. Ha minden nap ilyen lenne (vagy az én hozzáállásom lenne ilyen?), mint a mai, egy szót sem szólnék. (Dehogynem.)
Még azt kellene ma kitalálnom, hogyan tudok elfogadni egy 3 hónapra szóló "meghívást" télen a világ másik felére, ahol nyár lesz és nyugalom és mindenféle egész más program, mint itt. Rettentő jó lenne elszabadulni. Idő, jogviszony, pénz. Próbálom magam meggyőzni, hogy menni fog, pedig egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy nem.

gyere haza!

Őrület volt ez a hét, és koronája a mai nap, amely úgy kezdődött, hogy kibuggyant belőlem a sírás a kisfőnököm előtt és nem tudtam abbahagyni. Majd folytatódott egy enyhe nyugtató lenyelésével, amit csak nagyon végszükség esetén engedek meg magamnak, pedig elvileg ártalmatlan gyógynövényes izé, de akkor is. Amúgy meg mindenhonnan elkések a beállt Fő utca miatt, és a legnagyobb zuhé/iban elromlott a szeretem színű, kifordulásgátlott, hiper-szuper esernyőm is.

A korona tetejét borító habon a cseresznye (csak hogy képzavarral éljek): találkozás anyukámmal, amihez 5 nap szívás és a péntek délutáni angol óra után akkora türelem kellett, mint-ide-lacháza, de megoldottam, mert tudok én kedves, bájos, figyelmes és jó hallgatóság lenni, ha nagyon akarok, márpedig most okosabbnak tűnt akarni, mint ráborítani a McDonald's-ot.

Pihenést kellene már nagyon, nagyon, nagyon, helyette viszont holnap költöztetés, aztán munka és munka.
Valamiért azt gondolom, hogy ezek a semmiről sem szóló, hangulatjelentős bejegyzések fontosak lesznek még egyszer - nekem.

Hát én nem tudom... Lehet, hogy az időjárás is közrejátszik, meg hogy tegnap sírva feküdtem le aludni, reggel meg Fawcett és Jackson... mindenesetre ez egy nagyon szomorú nap.

Én még nem találom a szavakat, úgyhogy összeszedtem néhány bejegyzést a freeblogról. Érzelmek, gondolatok, más-más szemszögből. Így látjuk mi (képekre katt):

 

 

Meditatív hangulatban vagyok reggel óta. Olyan érzés, mintha nem jöttem volna egészen vissza hipnózisból, pedig abban már nem volt részem vagy 3 hete.
Beültem a Tranzitba friss zöldséget enni, friss kávét inni, és olyan kellemes zene szólt, Sting, Sade, George Michael balladái... olyanok, amik nagyon szépek, de máskor kicsit talán unom is őket, most viszont úgy ellazítottak, hogy csukott szemmel vártam a pincért, hagytam, hogy "átjárjon" a napfény, aztán amint hazaértem, előkerestem a Sting, Sade és George Michael* CD-imet. Azóta relax.

*Ladies and Gentlemen dupla CD, For the Heart lemez.

Csak búbánatos bejegyzést tudnék írni, mivel búbánatos vagyok én is, és ezen most kivételesen semmilyen csellel, korábban bevált trükkel nem tudok segíteni. (Még a ruhavásárlás sem jött be, szóval tényleg súlyos a helyzet.) Nem értem, hogy lett, honnan jött, mert nem olyan rég még azt írtam, így jó minden, ahogy van és micsoda kiegyensúlyozott vagyok. Mostanában meg...
Azért az ígéretes kezdet, hogy miközben nem tudjuk, merre van az előre, és akar segíteni, csak nem tud, azért hazafelé lépdelve együtt énekeltük:

"Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom,
Hogy hozzám tartozol és én hozzád tartozom.
Meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink."

Legalább ebben egyetértünk.

És abban is, hogy biciklizni csudajó, főleg utána, amikor kellemes fáradtság uralkodik el az emberen.

Ritkán van az, hogy minden szar, de most egyszerre lett kisebb-nagyobb munkahelyi és (breaking!) magánéleti válság, én meg nyilván nem örülök. Tudom, hogy mindent rendbe teszünk, valahol rövidebb, máshol hosszabb idő alatt, és hogy nincs nagy gond, meg mindenhol becsúszik az ilyesmi... blabla. Csak egy dolgot nem értek. Ha van egy olyan alap megállapodás, hogy bármi gond van, megbeszéljük, és általában tudjuk is tartani magunkat ehhez, akkor miért nem elég, hogy szólok és szólok és szólok? Miért kell megvárni, míg minden borul és hiszti van meg kimerülés? Sírás kell, harag és mosolyszünet ahhoz, hogy odafigyeljünk? Úgy tűnik, igen.
(Mire ezt leírom, már megtörtént az észbekapás, túl vagyunk pár beszélgetésen és elindult talán valami a jó irányba. Az egyik területen legalábbis mindenképp.)

, fényenergiával működöm. Amióta ilyen napsütéses idő van, semmi bajom, sőt, minden kerek, minden szép, minden jó. Így még háztartási munkát is szeretek végezni, önként és dalolva, sarkig tárt ablakokkal és erkélyajtóval (!). S ha jól látom ilyen közelről (ami egyáltalán nem egyértelmű), akkor a blog is kezd életre kelni.

Update: Amikor mesélem a rég nem látott félismerősnek, hogy milyen szerencsésen alakul az életem és milyen jó minden, akkor ő csak annyit mond, már nagyon megérdemlem ezt az élettől. Én meg örülök, hogy még ő, a félismerős is így látja. Mert tényleg.

Aztán bringázás, új váz és ülés tesztelése, Öböl Park és fényképezés... a mosoly meg még mindig ott... szép az élet!

a lakás. Arra ébredtem, hogy egy sugár megérintette a paplan alól kikandikáló lábujjaimat. Aztán a fény beborította a nappalit, és most kávét iszogatok, Ágnes-t hallgatok, és nem tudom abbahagyni a mosolygást.

, pihenőst, összebújóst, szerelmetest, szenvedélyest, forró csokisat, hideg limonádésat, biciklist, sütős-főzőst, erkélyen ücsörgőst, táncolóst, éjjel sétálóst, hajnalig beszélgetőst, barátokkal ebédelőst.

Gyűlik bennem a piszok, a kisöpörnivaló. Jó lenne kibőgni magam, itt is van a szemem sarkában az első könnycsepp már napok óta, de sehogy sem akar kigördülni.
A gond most egészen újszerű, hozzám közel és kevésbé közel álló embereknek kellene megmondanom, mi a problémám velük, mi esik rosszul tőlük. Nem akarok blogban célozgatni, másnak panaszkodni, még akkor sem, ha egyébként jól esne, mert most kevésnek bizonyulna, nem oldaná meg a problémát. Márpedig meg kellene oldani, úgy nem hordoznánk magunkkal évekig.
Ebben nem vagyok jó. Nem tudok még időben, de szenvedélymentesen visszajelzést adni. Párkapcsolatban igen, amúgy nem. Dicsérni igen, kritizálni annyira nem. Vagy kifakadok és elég erős kifejezések hagyják el a számat, és azzal magammal teszek rosszat, vagy nagyon meghunyászkodom, és még azért is én kérek elnézést, hogy ők a lábamra léptek.
Ha lenyelem az egészet és inkább csak magamban fortyogok, előbb-utóbb hatalmasra dagad a probléma, és szétdurran, akkor pedig jogosan kérdezik majd: nem lett volna jobb nyíltan kommunikálni? De, dehogynem. Csakhogy - mint olyan sok minden - ez is kettőn múlik. Az adón és a vevőn.
Olyan kevesekkel lehet őszinte az ember...

... és ha egy nap szarul indul... A lavina nem áll meg. Mélypont a köbön. Rég volt ilyen rossz.
Olyan, amikor már én is a munkába menekülök.

Csodálatos éjszakám volt. Éjjel 2-ig költöztettük anyukámat, hordtuk a lift nélküli házban fel-le a dobozokat, zsákokat. Esett az eső, hideg volt, iszonyú fáradtak és nyűgösek voltunk, közben pedig anyu egy szomszéd kilakoltatásáról mesélt, amit enyhén szólva is hátborzongató érzés volt végighallgatni. Három és fél órát sikerült aludnom. Nem mondhatnám, hogy túl jól érzem most magam.

Khm. Ebben azért tényleg van valami.
Amennyire kifárasztja az ember lányát a 30-as para, annyira jó érzés fogja el utána. Hogy ez 32 éves korra konkrétan a "soha nem éreztem magam ilyen szépnek" gondolattal párosul-e, nem tudom, de tény, hogy a harmónia, a kiegyensúlyozottság, a megszerzett tapasztalatok (beleértve az önismeretet is) egységgé érnek.
Mostanában több 30 felé közeledő bloggerina aggodalmait olvastam, és csak annyit szeretnék üzenni nekik: Don't panic!

A majdnem sírás, az ugye sírás, csak elfojtva?
Nagyon nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Piszkosul tudom szégyellni utálni magam korábbi önmagam miatt. És ez sok heget felsért.

megtapasztalni, hogy valaki lát bennem fantáziát és bízik bennem. Ráadásul nem is Drisnek hívják.
Köszönöm.

A családi karácsonyozás új stádiumába ért. Mondhatnám úgy is, elszakadtunk a szokásoktól. Még csak a bemelegítés zajlott, amikor egyszercsak azt vettem észre, hogy a balhé már kitört, de én nem vagyok benne. Érdekes, ilyen szemszögből még nem láttam ezt a helyzetet, mindig aktív szereplője vagyok a családi összecsapásoknak. A fő mumusként számontartott vendégséget így viszonylag jól megúsztam, de a nap további része tartogatott még meglepetést, és nem azt a fajtát, ami Jézuskával áll összefüggésben. Anyám rosszat szólt, én magamban fortyogtam, Dris pedig nem hagyta annyiban. Pontosabban kiakadt, mert - ahogy ő mondta - amióta csak ismer, kiteszem a lelkem anyuért, ő meg csak bánt. Dris ezúttal bekeményített, addig nem engedi haza anyut, amíg nem tisztázzuk, amit mondott.
Vitáztunk, fel is emeltük a hangunkat, Drist néha úgy kellett visszafogni. Szokatlan vége lett: én nem sírtam (nem is értem), anyám viszont igen. Talán még elnézést is kért, hogy elrontotta a karácsonyt. "Áá - mondom - csak a szokásos."
A baj csak az, hogy tényleg durvát mondott, megint egy durva sebet ejtett a lelkemen, és a probléma a beszélgetés végére is megmaradt. Nem az a bocsánatkérős kategória.
Amikor végül elment, Dris magába öntöt két üveg sört. Nem szokott, de most megértem.

Írom a bejegyzést, ő már alszik mellettem. Megérdemli, mert ma spontán meg is küzdött értem a sárkánnyal. Kicsi hősöm!

A családi rosszindulat-csatornán már szerveződik az idei karácsonyi balhé. Persze "meglepetésbuli" lesz ez is, de azért gondoskodtak róla, hogy egy-két szó eljusson hozzám is és előre hangulatba tudjak jönni. Én már pár hete felvetettem, hogy hagyjuk a csudába, és azzal a néhány emberrel, akikkel szeretnénk, jöjjünk össze valahol máshol. Nem mozdult rá senki, szerintük egy évben egyszer ki fogom bírni. De mióta szól a Karácsony a kibírásról? Nem tudom, miért kellene bármit is kibírni. Azért, hogy ne kelljen őszintének lenni és kofliktusokat felvállalni? Mert így könnyebb? Oké, hogy a szeretet ünnepe ne legyen feszültségekkel teli, de ezt talán év közben kellene elrendezni, és nem ilyenkor képmutatni, mert a hazugság és megjátszás aztán végképp nem fér össze a szeretettel.
Nem jó érzés olyan vendégségbe hivatalosnak lenni, ahol tudom, eleve balhé vár. Ha nem megyek el, akkor azért, ha elmegyek, akkor meg azért.
A kis és a nagy családunkban is súlyos problémák vannak, ez senkinek sem újdonság, de a megoldást nem találjuk, az energiája pedig mindenkinek rég elfogyott már.

Lángol az ágy a homlokától, 39,1 a láza. Amikor ébren van, szépeket mond nekem, amikor alszik, azon gondolkodom, mennyi klassz dolgot hozott az idei év. Az elmúlt hónapokban sok minden megváltozott, megismertünk új embereket, és ha jobban belegondolok, olyan társaságunk lehetne, amilyenre mindig áhítoztam. Ők tényleg a barátaink lehetnének, és mégsem túl szoros a viszony. Összejárhatnánk, de nem nagyon tesszük, mert senkinek nincs rá ideje. Csak úgy hébe-hóba, félévente, vagy ritkábban. Nem jó ez így. A jövő év feladata lesz, hogy tudjuk élvezni, amink van, és meg tudjuk valósítani, amink lehetne, mert csak a karunkat kellene kinyújtani érte.
Új lakás, erős kötelék, mély kapcsolat, szimpatikus, új és régi emberek a környezetünkben. Több időt kellene tölteni a szülőkkel is, megajándékozni őket unokával, ilyesmi.

Aszpirin, 38,9 °C, negyedórával később 38,7. Alszik, és míg csendben pötyögök mellette a laptopon, rengeteg minden kavarog a fejemben. Exek egykor elhangzott mondatai visszhangoznak. Kollegák telefonhívásai; kérdezik, hogy vagyok, aztán mintha meg sem hallanák, olyan válaszokat adnak.
- Néha olyan köhögőroham jön rám, hogy majd' megfulladok.
- Aha, az jó.
- Néha a tüdőm is fáj.
- Oké, örülök.
Vajon miért hívnak fel, ha nem is érdeki őket?

Vagy a vidéki rokonság. Péntek este szólnak, hogy szombat délelőtt jönnek. Hát, nem a legjobb, mi épp betegek vagyunk, az ágyból is alig kelünk fel. Meg sem hallják. Pakolok, takarítok gyorsan, anyósék bevásárolnak, hogy legyen mivel megkínálni a vendégeket. 2 órát, 180 km-t utaznak, hogy hívatlanul beállítsanak, és semmi, csak ülnek, néznek maguk elé, egy árva mondatot nem mondanak. Nem kérdezik meg, hogy vagyunk, nem kérdeznek az új lakásról sem. Ha nem érdeklődnénk erről-arról, egyáltalán meg sem mukkannának. De akkor miért jönnek? Én ezt nem értem.

38,3 °C, alakul, talán reggelre rendbe jön.