A hét legjobbja, hogy Dris meglepett egy kis ajándékkal valamikor kedd környékén. Hazaérve egy kis díszdobozt találtam a lecsukott fedelű laptopomon. Kellemes látvány volt, de ahogy leemeltem a tetejét, még izgalmasabbnak tűnt. Előbukkant egy selyempapír, szépen hajtogatva, s középen, a rétegek találkozásánál apró címkeszerű matricával összefogva. Pöccre nyílt, alatta pedig apró, dizájnolt csokoládéfalatkák sorakoztak rendezetten.
Mint megtudtam, nem olcsó mulatság, igazi igényes ajándék, szív küldi szívnek. Azóta minden este megjutalmazom magam egy-egy falatkával a dobozból. Isteni finomság mind. Így tudtam túlélni ezt a hetet.

Gondoltam, bekapcsolom a tévét. Kiszel Tünde szájában találtam magam. Nem tudom, hogy történhetett, de hogy én ezt nem igényeltem, az biztos.

Na, de jófej mindenki! Kaptam "öntsd ki nekem a szíved" levelet, és amikor kiderült, hogy kvázi főnöki megfigyelés alatt kávézhatok ezentúl, ha egyáltalán, Szisza megjelent egy szelet kapucínerrel meg egy Kinder Maxi Kinggel. "Tessék, hoztam neked a kávédat és a sütidet." Csevegtünk mellé bénán flörtölni próbáló fiúkról, munkahelyi viccességekről, és jól esett.

Eddig iszonyatosan szar ez a hét, pedig már épp úgy éreztem néhány hétig, talán hónapokig is, hogy rendben vagyok. Most meg minden rossz összejött, egyelőre tartom magam, megküzdök a sárkánnyal is, de nem tudom, mikor szakad el a cérna.

Kaméleon

Aszongya, hogy "színes, magyar szélhámosfilm". Mint műfaji besorolás.

Goda Krisztina filmjeiben azt bírom, hogy látszik rajtuk a törekvés. Csak tipp, de nekem úgy tűnik, szeretne a legkevésbé magyart csinálni. Szeretem, hogy nagyon jól választja meg a forgatási helyszíneket, Budapestet gyönyörű és hipermodern világvárosnak láttatja, és a film végére dagad az ember keble, hogy ilyen csodás helyen élhet. A város legszebb lakásait, irodaházait, éttermeit és utcáit találja meg, de van, hogy csak épp azt az egy különleges lépcsőházat, amitől jobbra és balra viszont romos minden. A szép lakásbelsőkhöz, autókhoz és ruhákhoz aztán dekoratív színészeket választ, s már nem is jut eszünkbe, hogy ez a film is ugyanannak a kis országnak a kis filmiparából származik, ahonnan a... Ki-ki egészítse ki egy-egy magyar filmcímmel. (Senkit nem szeretnék megbántani.)
Köszönet érte. És köszönet azért is, hogy Csányi Sándor végre nem szívtipró, Kulka János viszont meleg.
Tehát a körítés pazar, a történet érdekes, még csavar is van a végére, meg egy frappáns mondat befejezésül. Épp csak az az icipici dolog hibádzik, amit nem is tudok pontosan nevén nevezni. Az, hogy a legjobb színészeink sem elég jók. (Bocs, ha valaki máshogy gondolja.) Filmen legalábbis nem. Szerény (és sok vitát kiváltó) véleményem szerint színházban sem. Hogy szaggatottan beszélnek, teátrálisak és mesterkéltek, és ettől minden igyekezet ellenére megint csak "olyan magyar" lesz az egész. Kár érte, bár tudom, sokan szerették ezt a filmet. Engem csak ez az egy dolog miatt nem kötött le eléggé.
(Ha pontozni kell, szerintem 10/7.)

Lélegzet

Jieho Lee-nek ez az egyetlen filmje? Az első? Hát, nem tudom, nem áll össze a kép, mit szeretne vele mondani. Nagy neveket sikerült megnyernie, ami első filmesként - ha valóban az - már önmagában siker. Andy Garcia, Kevin Bacon, Forest Whitaker, Sarah Michelle Gellar, Julie Delpy, Brendan Fraser és Emile Hirsch (aki lassan mindenben szerepel, ami a szemem elé kerül). A szereposztás ellenére valahogy kialakulatlan marad végig, az egyetlen érdekessége, hogy a történeti lánc körbeér, a szereplők sorsa egymásba fonódik, mégha nem is ismerik egymást, akkor is. Mindannyian benne élnek egy helyzetben, amit nem tartanak elég jónak, és ezért tesznek valamit, kisebb vagy nagyobb marhaságot, amitől még rosszabbra fordul minden. Jót akarnak, s ha nem tudnak segíteni magukon, hát megteszik máson. Elhangoznak közhelyek, a sebhelyekről, mint a lélek térképéről, vagy arról, hogy akkor tudjuk csak értékelni, ami a miénk, amikor már elveszítettük. Van ebben a filmben ennél több? Én nem találtam. Őszintén szólva a címválasztást sem értem (az eredeti: The air I breathe).
(Nálam 10/6.)

Gran Torino

Clint Eastwood filmjeivel mindig ugyanaz van. Lehet ütős vagy lapos a sztori, a rendezést mindig még gyengébbnek érzem. Oké, tudom, a nagy Clint Eastwood-ról beszélünk, nem szeretném én bántani, sőt, tetszik az igyekezet, amivel érdekesebbnél érdekesebb történeteket vesz elő, de valamiért mindig billeg nálam az egész.
Most is épp csak ennyi a bajom. A túl szájbarágós jelenetek, az érzelmek (számomra!) nem elég alapos kidolgozottsága, mert a Gran Torino egyébként nagyot ütne. Lassan indul, már-már unalmasan, és úgy is marad egy jó ideig, de aztán beröffen. Nagyot mond, de mégsem kaparom le a falat utána.
(Gondolkodtam a pontozáson, de 10/8 fölé nem tudom vinni. Nem rossz film, érdemes megnézni, csak lehetne jobb is.)

P.S. I love you

Ezek azok a pillanatok, amikor úgy érzem, nem vagyok "eléggé" nő.
Mindenki ajánlja, én meg csak ülök a tévé előtt és értetlenkedek, mit tudtak rajta imádni, s pláne hogy tudták többször is végigszenvedninézni.
Pedig nagyon jól indul, az első 2-3 jelenetnél még bőszen bólogatok, igen, ilyen az élet, ezek a párbeszédek kicsiben köztünk is lezajlanak. Aztán, ahogy elkezdenek jönni Gerry-től a levelek (talán ezzel még nem lövök le semmit annak, aki meg szeretné nézni), egyre unalmasabb és unalmasabb az egész, tele szentimentalizmussal, sablonokkal. Dris előre mondja, mi lesz. Röhögünk, amikor szipogni kellene. Egyszer még a közepén bólogatok, igen-igen, a nőknek halvány lila gőzük sincs, mit akarnak, mennyire igaz, de aztán a csónakban lökdösődős, visítozós jelenettel a film számomra eléri mélypontját, és már alig várom, hogy vége legyen.
Sajnálom, nekem ez nem jött be. Legfeljebb Hilary Swank kalapjai. Csak azért, hogy egy kicsit mégis nő legyek.
(Maximum 10/6.)

Dühöng, hogy szállást kellene nézni, még ez is, nincs elég baja az embernek, amikor amúgy is fáradt és még dolgoznia is kell este, jó lenne már pihenni, elutazni valahova, ahhoz szállást kell nézni és foglalni, ördögi kör.

Sosincs annyi idő, mint amennyi tétel a to do listán. Még a pihenést is kapkodva csinálom. Nem tudom, mikor érek rá blogot írni. Egyszercsak.

Furcsa, hogy körülöttem mindenhol kisbabák és/vagy gömbölyödő pocakok vannak. Tele az iwiw kezdőlapom vagy hírfolyamom vagy mim csecsemőkről készült fotókkal. Csupa 4-5 kilós kedvcsináló. Van kedvencem is (pedig nem szabadna), kimondhatatlan nevű csöppség.

Nem is meséltem még, mivel töltöttem a fergeteges Szilveszter éjszakámat. Hogy otthon, az alap, de mivel Dris gyakorlatilag végigaludta a koraestétől éjfélig tartó időszakot, ráadásul az ölemben, igyekeztem nagyon halkan kapcsolgatni a tévécsatornák között. Éjfél előtt tizenkét perccel azért kinyitotta a fél szemét és megkérdezte, iszunk-e pezsgőt, úgyhogy megvolt a dugópukkanás, koccintás, csók, Himnusz... de a tévében nem a hagyomány szerinti beszéd következett a köztársasági elnök előadásában, hanem a Jack Jack című film. Épp előző nap hallottam a rádióban, hogy a 2009-es magyar gyártású mozifilm-bevételek listájának végén kullog ez az addig számomra ismeretlen "mű". A Jack Jack zenekarról egy keveset már tudtam, de a filmről tényleg december 30-án hallottam először, akkor sem sokat. A lényeg, hogy ottragadtunk a tévé előtt. És jó volt! Érdekes, szórakoztató, elgondolkodtató, bár el nem tudom képzelni, hogy miből gondolták, hogy az emberek ezt moziban meg fogják nézni.

Ha esetleg valaki még nálam is tájékozatlanabb lenne, és azt sem tudná, mi a Jack Jack, akkor dióhéjban: Mester Tamás, Papp Szabolcs (Supernem), Tóth Tibi (Hooligans) és Ganxsta Zolee (Kartel) létrehozott egy fellengzősen super group-nak titulált zenekart. Igaz, ami igaz, jó zenészek. Beköltöztek 7 hétre egy házba valami vízparton, állati hangulatos helyen, és miközben éltek (értsd: buliztak, ettek, ittak, dumáltak, poénkodtak), összerántottak egy rocklemezt. Nem is akármilyet. Mondom ezt a filmben és a youtube-on hallott számok alapján, mert szerintem nagyon jó. (Igen, a zenei ízlésem igen színes, és ez is simán belefér.)

Ha már összeköltöztek, vittek magukkal jó pár embert, hangmérnököt, operatőrt, videoklip-rendezőt, 2 kutyát, és egy pszichiátert.
A zenekar tagjai, miközben a dalokon dolgoznak, az élet nagy kérdéseiről beszélgetnek, vagy épp egy bulival mutatnak ízelítőt a rock and roll életmódból, de mint kiderül, ez is mást és mást jelent mindannyiuknak. A pszichiáternek pedig annyi a szerepe, hogy meghallgatja, ahogy a munka szünetében Mesterék önmagukról (pályájukról, szüleikről, terveikről, magánéletükről vagy hiányaikról) vallanak.
Ezt az egészet - amiről előre nem is tudták, mi lesz - filmre vették. Lehetne ez valamiféle reality show is, de nem az, annyiban viszont hasonlít, hogy időnként váratlan események színesítik az eleve sem unalmas banda munkáját. Nem lövöm le a "poénokat", érdemes inkább egy fáradt estén leülni és megnézni.
Szerintem érdekes film, szórakoztató. Ja, hogy egy pia reklámja? Na puff, annak is profi.

Szép lassan haladunk a lakással, pont itt az ideje, mivel már több, mint egy éve lakunk benne. A háló már kész lenne, ha ugye nem tört volna darabokra a szekrényajtó és nem vonta volna ki a forgalomból ezt a cuccot az Ikea. A konyhán még van mit pofozni, de elvileg az első hétvége óta használható. A fürdőszobát inkább hagyjuk, még mindig egy tenyérnyi, falnak támasztott kis tükörnél történik a frizurászkodás és borotválkozás. Ma viszont nagy lépést tettünk előre: megalkottuk a nappalit. Még nincs kész, de egyrészt holnap is lesz egy nap, másrészt így is lóg a nyelvünk. Amúgy meg egész más lett a hangulata, már kezd kirajzolódni az otthonunkról alkotott végleges elképzelésünk. Fényes fehér felületek, egy-egy színnel megbolondítva, és lehetőleg letisztult formák. Nem könnyű, de törekszünk.
Amikor megláttam a mai munka végeredményét, fülig ért a szám, Drisnek és az apósomnak nem kevésbé. Mondhatnám, hogy szép lett, de az nagyon relatív. Sokkal többet elárul, ha azt mondom, olyan, amilyet szerettünk volna.
És azt mondtam már, hogy imádom az új kanapét? Nagyon kényelmes és visszafogottan extrém a fehér szekrényekkel körbevéve. Libazöld, ami egy hülyeség, mert a liba nem zöld, de senki nem szereti kimondani, milyen is ez a szín igazán. Ha pc akarok lenni: liba f. zöld.

A bénázásaim pedig megoldódtak. Az A) kevésbé, a B) annál jobb fordulatokat vesz. Az élet izgalmas és kiszámíthatatlan. Kivéve, amikor de.

Céges buli volt megint, évindító, amit kivételesen vártam, mert sejtettem, hogy izgalmas lesz. Aztán az esti események váratlanul tragikomikusra sikeredtek.

Hetek óta vártam, hogy beszélgethetek valakivel itt egy nagyot, biztos egymás mellé vet majd minket a tömeg, no meg a svédasztal. Így is történt, uszkve másfél óra alatt letudtuk a kötelező koccintásokat és mosolygásokat, majd páran félrevonultunk egy félhomályos, üvöltő zenés, hosszú asztalos helyiségbe. Úgy alakítottuk, hogy mindenki ott legyen, akinek ott kell lennie, de senki, akinek nem. Beszélgettünk, nevettünk, de mindig, amikor létrejött volna az a dumálás, amire vártam, közbejött valami vagy valaki. Egy pár óra múlva már értetlenül néztünk egymásra, hogy mehetett így félre az este, de közben kialakult egy kis házibuli feeling, amolyan parti a partiban. Még táncoltam is, magamhoz képest sokat, dumáltam is magamhoz képest sokat, de az este egyre szürreálisabbá vált. A vége az lett, hogy ottragadtam ötödmagammal (ami tőlem enyhén szólva szokatlan), miközben a kollegák nagy része már rég otthon nézte a híradót vagy a mittudoménmit, és bár nem volt jó, mindig úgy tűnt, hogy majd mindjárt, majd mindjárt...
Végül elfáradtam, de rendesen, ráadásul lelépett, aki miatt érdemes volt ott lenni. A következő feleszmélésem, hogy valahol a Bem rakparton, elakadásjelzővel megállunk a szélső sávban, és négyünk közül az egyik az ölébe hány, a másik még ki tud guggolni a járdaszegélyre, és ott dobja ki a taccsot. Közben zokog vagy röhög, nehéz eldönteni. Az autó tulajdonosa meg rohangál egyiktől a másikig, közben néha odaszól, hogy de jó, hogy legalább én nem vagyok részeg. Mindketten tudjuk, senkinek nem fogjuk elmesélni, de magunk közt évekig emlegetjük majd a ma este abszurd eseményeit, és ez a felismerés kicsit közelebb is hoz minket egymáshoz. "Gondoltad volna egy héttel ezelőtt, hogy a barátaid az én szatyromba fognak hányni a Margit híd lábánál?" "Neeeem." Kuncogunk, s amíg ők még ott elrókáznak, én bevágódom egy taxiba és irány haza.

Hazafelé azon gondolkodom, hogy ez egy látszólag elvesztegetett, totálisan félresikerült este volt, de kihagyhatatlan, mert nagy és fontos felismerésekkel szolgált. Mondhatnám úgy is, felkerült a szemüveg az orromra, és amit láttam, nem tetszett.

, legalább a cégnél küldenék egy kör e-mailt, hogy elhozzam, aki arról jön, amerről én. Úgy nem ketten ülnénk a kocsiban, hanem négyen-öten. Nem csak az órák alatt hazaérő gyalogosokon segítenék ezzel, hanem saját magamon is. 4 autó helyett 1, 40 helyett csak 10, 400 helyett 100 lenne az utakon, de azok tele.
Így, hogy nincs autóm, csak utasa vagyok egy kedves kollegámnak, mögöttünk viszont van két-három üres hely, ezt a linket fogom terjeszteni: BKV-pótló járat indul. Vagy ezt: Oszkár TeleKocsi.

Tudom, milyen ellenérzések vannak sokakban Steiner Kristóffal szemben, de én mindig is bírtam őt. Nem mindig értettem egyet a dolgaival, de azt hiszem, mögé láttam, és tudtam, hogy sokszor csak megjátsza a libaságot, s mivel ilyesmi velem, sőt, ismerőseimmel is előfordul, nem tartottam megbocsáthatatlan bűnnek. Sokkal inkább figyeltem arra, milyen értelmes, kreatív, fantáziadús és felszabadult fiú.

Amikor elkezdte a Premier Plánét a Viván, én még néztem zenetévéket. Olyasmikre is emlékszem, hogy egy szintén Viván leadott interjúban derült ki, Kristóf szülei buddhisták és akkor ő is annak vallotta magát. Az Exit csak ritkán került a kezembe, de Kristóf filmkritikáit mindig elolvastam. S mivel a bulvárhírekben kevésbé követtem figyelemmel a vele történteket, szép lassan átalakult a róla alkotott, vivás képem, vagyis még pozitívabb lett. A rövid kritikáiból nem csak az derült ki, hogy remekül ír, hanem hogy egészen egyedi látásmóddal rendelkezik. Meglátott olyan dolgokat a filmekben, amelyek tényleg ott vannak, csak a hétköznapi ember nem is veszi észre. Kell ehhez egy Kristóf, aki ennyire érzi a popkultúrát és nyitott a mások által láthatatlannak tűnő részletekre.

Én sosem láttam értéket Paris Hilton-ban, Britney Spears sem tartozik a kedvenceim közé, ha pedig kutyám lenne, vizslát választanék, nem hónalj alá csapható kopasz ékszerebet, de megértem, Kristóf miért vonzódik hozzájuk.
No, de nem is erről szerettem volna írni, hanem a könyvről. Merthogy olvasós évet tartottam tavaly (és folytatom), s decemberben, több félbehagyott regény után, a Gumimatrac a Gangeszen-re esett a választásom.

Már a cím is nagyon érdekes, de amikor felnyitottam a borítót, felnevettem. A tartalomjegyzék - amit egy regény esetében egyébként teljesen haszontalannak tartok - csupa filmcímekből állt, Az éjféli cowboytól a Teljes napfogyatkozáson át az Elemi ösztönig. Az ötlet, hogy a szerző így címkézi fel élete egyes történéseit, szellemes, és nagyon kristófos. Aztán a könyv első oldalain, amikor családtagjait Scarlett O'Hara-hoz vagy Kurt Cobain-hez hasonlítja, és párhuzamot von a karácsonyi vacsora és a Judy Garland-filmek hangulata között, olvasás közben befelé gurguláztam a nevetéstől. Tetszik ez a fajta gondolkodásmód.

Több rész is meglepetést okozott Kristóf élettörténetében, nem semmi, mi mindent élt már át fiatal kora ellenére. Történetein hol sírtam, hol nevettem, és néha úgy éreztem, én ezt vagy azt nem éltem volna túl, pláne nem ilyen erős önbizalommal. Igaz, voltak olyan meglepetések is, amelyek negatív irányba tolták a korábban kialakult képet. Ez pedig szembesített régi problémámmal, hogy akik szimpatikusak, azokat ártatlannak és tiszta lelkűnek szeretném látni, s nehezen tudom feldolgozni, hogy ők is tudnak egoisták, önzők, gonoszak, csalfák, önpusztítóak és/vagy következetlenek lenni. Ne legyen már mindenki ember, mert az olyan kiábrándító! (Ide kívánkozik egy önmagán gúnyosan kacagó smiley.)

Gondolom, akik eddig fújtak Steiner Kristófra, azokat nem tudom rávenni, hogy olvassák el nem hétköznapi élete történetét. Csak annyit tudok mondani, hogy én szerettem. Egy döbbenetesen őszinte és jól megírt könyv. 10-15 év múlva elolvasnám, hogyan alakult a folytatás, elsősorban a belső fény követése és hova vezetett a spirituális út.

2009. tényleg jól sikerült. Az év egy nagy eredménye, hogy megérett a pszichológussal végzett munkám gyümölcse, ma már egy határozottabb, több önbizalommal felszerelkezett, alapvetően kiegyensúlyozott nő vagyok. Nő, igen, most valahogy könnyebben jön ez a szó a számra, ha magamról beszélek, mint a korábbi "lány". Nem tudom, aki kívülről szemlélt, mennyit vett észre ebből a változásból. A hozzám közel állók azért elég sokat. Simán benn van a pakliban, hogy amit én fejlődésnek élek meg, azt más úgy értékeli, hogy hátrányomra változtam. Lehet, de nem nagyon érdekel, mert már az sem olyan fontos, hogy a világon mindenkinek meg akarjak felelni. Magamnak szeretnék, a többi majd alakul. Hiszek benne, hogy jól.
Nem mondhatom, hogy egyértelműen jobb ember vagyok, mint évekkel ezelőtt. Nem, sőt. De törekszem, és közben tudom, hogy csak azt dobtam le, ami rövid úton megnyomorított volna. Valamit valamiért.

Nincs vége, továbbra is eljárok a pszichológushoz, de már másért. Személyiségfejlődés, önismereti kaland. Igyekszem mindent magamra szedni, amitől a majdani gyerekeimnek kiegyensúlyozottabb és boldogabb életet tudok biztosítani, mint amilyen az enyém volt.
Osztottam, szoroztam. 3 és fél éve része az életemnek ez a bizonyos heti 1 óra. Sokat költöttem rá, de ha összeadom és összevetem azzal, milyen értéket teremtett az életemben, aprópénznek tűnik.

Anyukámmal csak egy hajszálnyit változott a viszonyom. Annyit, hogy beszélőviszonyban vagyunk. Ez az örök gyenge pont. Sokszor felbosszant, sokszor vagyok türelmetlen a dolgaival kapcsolatban, de már nem visel meg annyira, mint régen. Egyrészt ő maga is jobb passzban van, bár sosem fog megváltozni, másrészt én is sokat fejlődtem, harmadrészt tanulom, hogyan védjem ki a játszmáit. Nagyon nehéz, de igyekszem.

A napokban terveztük meg a nappalit, főleg ikeás konyhaszekrény-elemekből, ahogy a hálóban is van. (Sakkozgattunk velük, jóformán bármit ki lehet rakni belőlük, a variációk száma végtelen.) Erre most belefutottam a flickr-ön egy fotógalériába, ami hasonló, de még ötletesebb variációkat mutat. Valami bútorbolt vagy tervező galéria különböző városokban megnyíló üzleteiről szól a sorozat, ha jól rakom össze a képi információkat, de nem ez a lényeg. Ötleteket lehet meríteni, van egy csomó jópofaság, és azt nézem, hogy egy jelentős része ugyanúgy megvalósítható Ikea-bútorokból is. Szerintem nagyon krea, és inspiráló. Csak össze kell legózni, meg nem ártana, ha az Ikea egyidőben két színnél többet is árulna ugyanazokból a szekrényajtókból.
Jó sok kép van, időnként megnyitó ünnepségnek látszó söröző, gitározó, mikrofonba beszélő emberről is keveredik közé jó pár, de érdemes kitartani, tovább léptetni, mert utána egyre jobb és jobb képekre bukkan az ember.

Néhány szépség, ízelítőül (katt a képekre, és megnőnek). Eredetileg 14 fotót válogattam ki és tettem be a bejegyzésbe, de valami érthetetlen okból csak 7 jelenik meg. Mindegy, hetek óta vár piszkozatban, úgyhogy mostmár kiküldöm a webre így.

Nem tartom fontosnak, hogy egy évszámváltás miatt mindig összefoglaljon az ember, de le kell írnom: soha rosszabb évet, mint amilyen 2009. volt! Talán lehetne kevesebb a meló, de szép volt, jó volt, sikeres volt. Megerősödtem, megerősödtünk. Több értelemben is. Természetesen voltak gondok és idegtépő helyzetek, de azokra már nem is emlékszem. (dehogynem)
Boldog új évet kívánok mindenkinek!
Megyek teregetni, lencsét főzni, blogokat olvasni!

Egész jó a termés mostanában, szerencsésen választunk, úgyhogy a pár nappal ezelőtti 4-hez még jött 3 megemlítendő film.

Belső Terek

Woody Allen egy, talán az első komoly hangvételű filmje 1978-ból. Nem tudom, kinek ajánlhatom, nekem tetszett. "Csak" beszélgetnek benne, és minden "bézs és földszínű". A díszlet: gyönyörű, letisztult enteriőrök, és homokos tengerpart. Mindez funkcióval és mondanivalóval bír, bár a vizuális maximalizmus itt épp egy családi dráma közvetett okozójaként jelenik meg. S miközben vázákról és burkolatszínekről megy a diskurzus, emberi kapcsolatok hullanak darabokra.
(Szigorú voltam vele, 10/8.)

Dogville

A Dogville teljesen meglepett. Az elejével is, a végével is. Kezdetben nagy dogmafilm-rajongó voltam, és ma is szeretem, jó párat láttam Lars von Trier filmográfiájából, bírom a nyers képi világot, a mesterkéletlen beállításokat, a zenétlenséget, a természetesebb fényeket, de ilyet, hogy még díszlet sincs, és ráadásul nem színház, hanem mozifilm, még nem láttam. Kicsit meg is ijedtem, mert a színházak világa sem igazán jön be, és tényleg nem tudtam, mire számítsak. Aztán megszoktam, hogy egy nagy ugróiskola a város, és csak húzogattam fel a szemöldökömet, mikor sorra jelentek meg a színészek. Nicole Kidman-nen nem lepődtem meg, hiszen az ő képe nézett vissza a DVD-borítóról is, de Lauren Bacall, ahogy kapál a krétával rajzolt egresbokrok körül, vagy Chloë Sevigny, James Caan, Stellan Skarsgard, Jean-Marc Barr...
A sztori lassan bontakozik ki, sokáig nem is érzi úgy az ember, hogy történni fog bármi is, és még csak a 3.-4. "felvonásnál" tartunk. Elfogadja-e a kisvárosi közösség az idegent. Na, puff. Nem valami izgalmas. Aztán egyre jobb és jobb, és a végére üt. Igazi tanmese. Azon lehet vitatkozni, hogy a végső döntéssel mennyire tudunk azonosulni. Nekem sem megy, de mivel nincs ötletem, milyen más befejezése lehetett volna, elfogadom. Szeretem, amikor egy film után van min agyalni, vitatkozni, s érdemes a témában fórumokat bújni.
(10/10-et adnék neki. Vigyázat, a Port-on levő leírás erősen spoileres!)

Milk

Nem a világ legizgalmasabb filmje, nem a világ legjobb rendezése, de nagyon örülök, hogy láttam. Hiába érdekelt mindig is a melegkultúra és a szabadságjogok, bevallom, nem ismertem a 70-es évek amerikai melegmozgalmának történetét. Tanították ezt nekünk töriből? (Költői.) Nem is tudom, hogy került el eddig ez a sztori. Mindenesetre emiatt, és Sean Penn alakítása miatt érdemes volt megnézni. Másért nem nagyon, közhelyes és elnagyolt. Nem értem a forgatókönyvért kapott Oscar-ját sem.
Az Index azt írja: "A Milk gyenge film, politikai akciónak erősebb, iskolában történelem vagy osztályfőnöki órákon érdemes levetíteni, majd beszélgetni róla." Talán igaza van.
(Én 10/7-et adnék neki.)

Párosával nézzük a filmeket, és már nem is emlékszem, mennyi baromságot láttunk, de volt köztük néhány említésre azért méltó darab is:

In Bruge: 

Úgy ajánlották, hogy hűde, jajde! Ahhoz képest nekem túl véres meg rohanós, de vitathatatlanul van egy egyedi humora, ami miatt érdemes megismerkedni vele. Nem a fergeteges, cuki vígjáték kategória, inkább olyan Coen-esen abszurd.
A magyar cím (Erőszakik) egyrészt pocsék, semmit sem fejez ki, másrészt viszont totál mást sugall a filmről, mint ami, így hozzám hasonló cím-előítéletes emberek lehet, hogy pusztán emiatt kihagyják. No meg Colin Farrell miatt, akit én kimondottan nem bírok, de itt még ő is nézhető. Köszönhetően talán a Bruge-i hangulatnak, és annak, hogy teljesen átéreztem a cinikus értetlenségét: mi a csudának is kellett nekik ide, az Isten háta mögé jönniük!?
(Nálam 10/8-as.)

A lánc: 

Ezt a sztorit, vagy inkább azt, ahogy bemutatják, alig akartam elhinni. Ami meg végképp hihetetlen, az Christina Ricci, aki sokadszor játsza nagyon jól a hüjepicsát, és A lánc-ban aztán van is erre épp elég lehetősége. (Nem is értem, miért nem az ő hírneve tart ott, mint Scarlett Johansson-é, de ez ugye szubjektív.)
Ricci és Samuel L. Jackson nagyon jó párost alkot, de igazán az alapötlet a nem semmi. Justin Timberlake, akit egyébként kedvelek, mint énekes és mint minden, de azt el kell ismerni, hogy a legtöbb filmben csak idétlenül vihog, most csupán háttérfigurának tűnik. Egy csendes, mosolytalan srác, de tulajdonképpen hiteles a frontra induló kemény, de pánikrohamoktól szenvedő katona szerepében.
Szándékosan nem megyek bele mélyebben a sztoriba, szerintem nem is érdemes előre elolvasni, miről szól, majd szép lassan kibontakozik a lényeg.
(Számmal: 10/8)

A medence:

Ezt a filmet valamikor 20 éves korom körül láttam már, akkor túl lassúnak és unalmasnak éreztem, pedig csak éretlen voltam hozzá. Akkor még azt sem tudtam értékelni, milyen szép helyen, milyen jól összeválogatott kellékekkel (autók, ruhák, stb.) forgattak, nemhogy azt, hogy milyen feszültség vibrál két férfi közt, akik csak szótlanul megvajaznak egy-egy pirítóst, vagy milyen sokat mond Alain Delon egyetlen szájrándítással.
A medence 1969-ben készült, de teljesen nézhető ma is, épp csak annyira lassú, amennyire a nyugalom és a feszültség érzéketletéséhez szükséges. Nagyon szép film, szerelemmel, szenvedéllyel, féltékenységgel, sejtelmes erotikával, játékossággal és drámával. A szép és fiatal Romy Schneider-rel és a szép és fiatal Alain Delon-nal.
(Ha közös mérce, akkor 10/9)

A pankrátor:

Na igen, én Mickey Rourke-ot legutóbb a 9 és fél 7-ben láttam, azóta icipicit megváltozott. Pont olyan lecsúszott, de még visszakapaszkodni vágyó ember lehet, amilyenről a film is szól. Valószínűleg igaz rá, hogy a zord külső érző szívet takar, amit a színészről nem tudunk meg, Randy-ről, a pankrátorról viszont igen. Meglepett, hogy ilyen érzelmes a film, és kevés a csihipuhi, meg amúgy is csak körítés. Szólhatna mindez egy színházi színészről, vadászpilótáról vagy tűzoltóról is, nem ez a lényeg.
Szerintem nincs ebben a filmben több, mint két órányi hangulat és betekintés egy elveszett ember lelkébe. De mint olyan, nem rossz.
(Nálam 10/7-8)
Marisa Tomei meg női szemmel nézve is tök jó csaj.

Ingadozom a fa-kérdésben. Egyik nap úgy látom, milyen szép és eszméletlen jó illata van. Másnap meg fura, hogy áll a szobában egy fa. A sokadik emeleten, a lakásban: ágy, tévé, fa. Viccesek vagyunk, mi, emberek.