Mintha a cisztám felszívódott volna... Hogy mikor múlt el, nem is tudom, mert totál meg is feledkeztem róla. Csak ma ugrott be, amikor valaki rákérdezett, hogy megvan-e még.
Volt, nincs.
Ennyit arról, hogy a doktornő szerint nem fog elmúlni, és olyan fájdalmaim lesznek, hogy úgyis visszamegyek és kérni fogom a leszívást.

Szeretném felhívni a figyelmet, hogy a blogom sablonjában (bal szélen) található egy 'Antibaby ajánlja' linklista. Évek óta itt osztom meg azokat a szerintem érdekes cikkeket, blogbejegyzéseket, videókat, zenéket stb., amelyeket szeretnék minél több embernek megmutatni, de nem érzem szükségét, hogy kommentárt fűzzek hozzájuk.
Érdemes figyelni a frissítéseket! Igaz, ehhez időnként ki kell bújni az rss-ből, de bízom benne, hogy megéri az a néhány plusz kattintás.

Képlet

Még mindig ugyanarra a láncra felfűzve a filmeket, baráti ajánlásra megnéztem a Képletet (eredeti címén Knowing).
Lehet, hogy most pár olvasót kiakasztok, de amit ez a történet felvázol, az nem áll messze attól, amiben hiszek. A "hiszek" itt elég pontos kifejezés, mivel bizonyítékom semmire nincs, lehet ez afféle romantikus ábrándozástól valódi világnézetig és hitig bármi. Nehezen tudnám beazonosítani. A lényeg, hogy ez a filmbeli verzió - amit most azért sem írok le, mert erősen spoiler-es lenne, márpedig bízom benne, hogy még sokan megnézik, ha eddig nem látták - a világunkról, az "odaátról" számomra nem hihetetlen, és mint ilyen, természetesen hollywoodi filmen nézni sem nyűg, még akkor sem, ha egyébként a teljes alkotás nem ejt ámulatba, épp az álomgyár kliséi miatt.
Ja, és ez a sztori egy világvége verzió, márpedig a világvégében sem hiszek. Akkor mégis miben? Olyan nehéz elmondani...
(7/10.)

Idei koncertálmaim vágy szinten maradnak, ez már szinte biztos. A holnapi Carbonfools nagykoncert*, aztán nyáron Björk... brühühü. Biztos van több is, de inkább elfordítom a fejem, hogy ne is tudjak róluk.
Majd, ha visszakapaszkodom a középosztályba (ahha), vagy lecsúszom annyira, hogy a bejáratnál tarháljak, minden máshogy lesz.

* Béren kívüli juttatásként be kellene vezetni Fehér Balázst. Opcionálisan.

Ha minden igaz, megkaptam egy állást, amit eléggé szerettem volna. Érdekesnek tűnik, szimpatikus a társaság, a főnök... és a feladatok, mintha rám szabták volna őket, mert nagyjából ez is történt.

Ehhez a kellemes, "valami új kezdete" hangulatú, vidám nyárelőhöz meg találtam két számot. Belemásztak a fülembe. Egyik. És a másik.

A hirtelen jött nyár első második kiülős, teraszos, beszélgetős estjét tartottam ma. Kvázibarátnőm azt mondta, olvasott a blogomban a kb. fél évvel ezelőtti pálfordulásomról, de ő nem tartja akkora fordulatnak. Úgy érzi, ezek a dolgok mindig is megvoltak bennem. Ennek a megállapításának nagyon örültem. (Mondjuk már annak is örülök, hogy beleolvas a blogomba.) Remélem, sokan látják így, és csak én éltem meg belül az elmúlt 5, esetleg 10 évet úgy, mint egy, a valódi énjétől kissé elsodródott "kislány". Bár a lényeg úgyis az, hogy visszataláltam arra az útra, amin sok éve már rajta voltam, csak valami lecsalt róla.

Fura, de minél többet olvasok és minél többet gondolkodom, annál inkább arra jutok, hogy amit ma igazságomnak és értéknek nevezek, az már tinédzserkoromban is megvolt. Sőt, 20-23 éves koromra különösen megvolt, csak épp élhetetlennek tartottam és muszáj volt valamelyik kisebb ellenállás felé lépnem, különben belenyekkentem volna. Most meg sajnálom az éveket, amikor nem azon az úton jártam, bár nyilván ez a másik út vezetett oda, hogy mindezt felismerjem, és most elmondhassam.

(Nem működik a kereső a blogomban, és nem jövök rá, hogy mi a baja.)

Államtrükkök (Fair Game)

Talán feltűnt már néhány olvasómnak, hogy mostanában két téma körül forognak a filmek, amelyeket nézek és amelyekről írok. Az egyik a "mi van a Földön kívül" vagy "mi van a halálon túl" témaköre, a másik meg az összeesküvésekkel kapcsolatos sztorik köre, legyen az médiamanipuláció, politikai bábjáték stb. A két topic pedig egyben egyetlen nagyot alkot, de ez most mindegy.
Az Államtrükkök című film remekül beleillik ebbe a sorba, természetesen a második témakörbe. Annál is inkább, mert nem tudok jobb példát arra az esetre, amikor az 'összeesküvés' szóhoz még véletlenül sem kell odabiggyeszteni az 'elmélet' kiegészítést. Ugyanis ez egy igaz történet, a moziverzióhoz még a neveket sem változtatták meg.
A film témája az USA Irak ellen indított háborújának indokolatlansága, valamint az ezzel kapcsolatos erősen félrevezető (hazug) tömegtájékoztatás. Valerie Plame és férje, Joseph C. Wilson történetének olyan színészek igyekeznek nézettséget szerezni, mint Naomi Watts és Sean Penn.
Örök szkeptikusoknak és politikai thriller rajongóknak kifejezetten ajánlott.
(7/10. Gondolatébresztő film.)

Az élet fája

Ez a film gyönyörű. Csodaszép. Egy hatalmas vizuális orgazmus, nem mindennapi gondolatokkal, szokatlan stílusban. Ilyenkor sajnálom nagyon, hogy nincs itthon projektorunk, vagy hogy nem moziban néztem meg. Számomra érthetetlen is, hogyhogy nem kapott semmilyen díjat az operatőre.
Az élet fája megosztó. Valaki vagy imádta, vagy ki nem állhatta. Egyesek szerint meditatív és csodálatos, mások szerint értelmetlen, vontatott vagy szentimentális. Több helyen azt olvastam, hogy elég az első 5 percben figyelni a mondatokra, utána pedig csak hátradőlni és élvezni a képeket.
Akárhogy is, engem lenyűgözött. Kimondottan pozitív élmény volt, hol sírós, hol mosolygós. Nem mondom, hogy minden részletét értettem, azt hiszem, ahhoz kicsit kevés tudással rendelkezem még a vallások, Biblia, spiritualizmus terén, de a nagy része és az érzés megvan, és valami azt súgja, hogy ez a lényeg.
Ajánlom azoknak, akik spirituális érdeklődésűek, az istenhit nem feltétel, de témába vágó. Nem ajánlom viszont egyáltalán a vér-szex-bunyó-üldözés függőinek, mert baromira fognak unatkozni.
Az én olvasatomban a film főszereplője nem Brad Pitt, és nem is Sean Penn, hanem a kisfiú Jack, mégis lemaradt a neve a plakátról, de még a Port.hu-s oldalról is. Egyébként Hunter McCracken-nek hívják, és ha valaki tudja, árulja el nekem, miben láthattam már, ugyanis a filmográfiája szerint semmiben, de ebbe nem tudok belenyugodni. Nagyon ismerősnek tűnik valahonnan.
(9/10.)

Amikor már fél éve szajkózom, hogy meg kellene állni, pihenésre lenne szükségünk, de sehogy sem jön össze, mert a mókuskerék csak fut és fut alattunk, akkor azért már lehet sejteni, hogy ennek betegség lesz a vége. Muszáj megbetegednünk, hogy napi 10-12 órákat aludhassunk, kikapcsolhassuk a telefont, megválaszolatlanul hagyjuk az e-maileket, és ne csináljunk lelkiismereti kérdést a konyhában tornyosodó mosatlanból. Ilyen a belső drive, amíg bírja, addig tolja.
Húsvétra az egész családunk, valamint egy barátunk, és az ő családja is lebetegedett. Én hétfőn csatlakoztam a 39 fokos lázzal fekvők klubjához, úgyhogy egész héten az ágyat nyomtam. Jó, hát betegnek lenni nem kellemes, de jól esett a pihenés. Ráadásul Dris a legjobb betegtárs, ezt most megtapasztaltam.

Ha teljesen meggyógyulok, új erővel vágok neki a tavasznak, és már jönnek is a lelkesítő jó hírek sorban, csütörtökre és péntekre is jutott egy-egy. A jövő hetem meg már most be van táblázva, muszáj összeraknom magam hétfőre... az élet megy tovább.

A betegség arra is jó, hogy legyen idő megnézni régóta halogatott filmeket, vagy pl. megismerni új zenéket. A mai ilyen felfedezettem: Gotye.

Nem venném a szívemre, ha ennek a lánynak a hangja bárki életéből kimaradna. Egy kukkot nem értek abból, amit énekel, de jól hangzik.

Van olyan, tényleg, hogy (már javában) felnőtt nők valami rajongáshoz hasonló, de szerelemféle lelki és kínzó fizikai tüneteket produkálva heves érzelmeket táplálnak bizonyos, általuk személyesen nem ismert fiatalkorú celebritások iránt? És ha van, akkor hogy hívják ezt orvosilag, és mi rá a gyógymód?
A válaszokat örömmel fogadom "Sürgős" jeligére a kommentboxban.

Nem tudom, hagyjam-e, hogy átmenjen a blog ilyen álláskeresős sztorizásba, meg hogy fair-e kibeszélni az interjúztatókat (persze név és minden más adat nélkül), de néha tényleg érdekes dolgok történnek. A mai eset pl. tipikusan az lehet, amilyenek alapján a HR-esekkel szembeni előítéletek kialakulnak.
Nem hobbim, hogy mindenkit kritizáljak, de szerintem ez a sztori érdemes arra, hogy elmeséljem.

(Hozzáteszem, a délelőtt folyamán jártam egy másik interjún is, ahol épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Egy elsőre nagyon zárkózottnak tűnő pasival kellett beszélgetnem egy állásközvetítő cégnél, és végül 10-15 perc után már felszabadultan kacarásztunk, és teljesen értettük egymás nyelvét és szempontjait.)

Tehát: Felhívott valaki pár napja egy munkaközvetítőtől. Nem én jelentkeztem az állásra, hanem ő keresgélt a neten (ez még fontos lesz a későbbiekben), és rátalált az önéletrajzomra az egyik erre szakosodott oldalon. Épp egy olyan állásra kellene neki megfelelő ember, amilyet én a legutóbbi munkahelyemen is végeztem. Konkrétan betűről betűre azt kellene csinálni, csak egy más termékkel.
Még azt sem lenne túlzás állítani, hogy a közvetítő aprókat visongatott a telefonban, annyira nagyon engem akart és azonnal, mert látja, hogy mennyi mindent csináltam már, milyen színes az érdeklődésem, multifunkciós vagyok meg minden. Kit nem lelkesítenének ezek a szavak?

Tovább olvasok »

a "karrierem" pradásördögéknél, úgyhogy most Munkaügyi Központ és keresgélés ezerrel... 
5 munkanap és egy átgürizett hosszú hétvége után dobtam be a törölközőt, amikor a főnök legnagyobb problémája az volt, hogy teafőzéshez milyen sugárban öntöm a vizet a vízforralóba. Ráadásul meglehetősen sértegető hangvételben kritizálta, és nem én voltam az egyetlen, akivel így beszélt. Millió más bajom is volt a hellyel, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. Pedig az elején tényleg tetszett...
Egyetlen kerek mondatban elmondtam, miért megyek el. Nem érzem cikinek, hogy így történt, egy olyan helyen, ahol 99%-os a fluktuáció. Abban a másfél hétben, amíg ott dolgoztam, én voltam az 5., aki felállt. Azt hiszem, ez sok mindent elárul. Én még egész kitartó is voltam, mert előfordult, hogy valaki már az első délelőtt távozott.

Voltak, akik vasalóasztalon gyűjtötték az aláírásokat a népszavazáshoz. Azt hiszem, erre mondják, hogy szegény ember vízzel főz. Bár tény, hogy praktikus, buszon is szállítható (asszem), könnyen összecsukható, felállítható. Logózás hiányában pedig pártfüggetlenül felhasználható akár később is.

Új munkahelyem van, azaz inkább egy bizonyítási lehetőség, amely egyszer csak munkahellyé válhat. Ha egészen pontosan le szeretném írni az érzést, akkor azt mondanám, olyan, mint Az ördög Pradát visel-ben az asszisztens lányé. Csak átültetve a divat világából egy másik területre.
És vájjjááá, mert most jön a fordulat: Nekem tetszik!

Azzal együtt tetszik, hogy folyamatos business dress code van érvényben, és hogy az eddigi 3 munkanap alatt annyira elfáradtam, mint máskor egy hónap alatt sem, és hogy a cipő, amihez nem vagyok hozzászokva, agyon törte a lábamat, és hogy hétvégére is kaptam feladatot, amivel "megmutathatom magam", persze csak, ha szeretném... huhh, szóval jó kemény, de valamiért mégis csak hajt, dübörög a belső drive, hogy én legyek hosszú idő után az első, akinek azt mondják, hogy igen, ezt kerestük.

Most van 4 napom, hogy feltöltődjek, pihentessem a lábam stb. (Úgyhogy ennek örömére ma délután elmegyek tüntetni!)

Senki ne kérdezze, hogy miért, de úgy érzem, ez a nagyon részletgazdag kis animációs film jó kezdés egy ilyen fárasztó hét után a hosszú hétvégéhez. Teljes képernyőn érdemes nézni.

Alma from Rodrigo Blaas on Vimeo.

Az mindig érdekes szitu, amikor utcán telefonál az ember, és a vonalban levőnek próbál egy szupertitkos jelszót elmondani, de persze virágnyelven, hogy a körülötte állók ne értsék. Szükségeltetik némi kreativitás a dologhoz. Gondolom, már mindenki volt ilyen szituban.
Én ezt a helyzetet tegnap úgy oldottam meg, hogy gondoltam, egy kis fejtörőbe foglalom a jelszót. Így hangzott:
- A jelszó: Győző keresztnevének első két betűje...
Amikor leesett, hogy mit mondtam, majdnem összecsuklottam a magamon röhögéstől az utcán.

Erről egyébként ez a kis jelenet jutott eszembe a CIA börtönökről, ami itt 5:35-nél látható, hallható.

Elég sokakkal e-mailezek, baráti, rokoni és üzleti körben. Az elmúlt hetekben egy új jelenségre lettem figyelmes. Egyre többen írnak az e-mailjük végére "utóiratot". Amikor először láttam ilyet, csak felhúztam a szemöldököm, most már viszont kezd vicces lenni, ahogy terjed.

A levél végi utóirat emlékeim szerint azt a célt szolgálta - amikor még kézzel írtunk és postán adtuk fel a közlendőnket, hogy miután végigkoncentráltuk a papírlap mindkét oldalát, hogy tartsuk a sorvezetőt és gyöngybetűkkel írjunk, és a levél végére már odabiggyesztettük az elköszönő szavakat és az aláírásunkat, de még valami eszünkbe jutott -, hogy ne kelljen az egész irományt összegyűrni és elkezdeni előlről. Ilyenkor az aláírás után odatűztük, hogy Ui.: blablabla, és elegánsan meg volt oldva a probléma. Szétszórtabbék még Ui₁, Ui₂, Ui₃ stb. verziókkal is próbálkoztak.

E-mailben ugyanez szerintem vicces. Ha valamit kifelejtettünk, csak fel kell lépkedni a kurzorral és kiegészíthetjük a szöveget. Az Ui. viszont ezek szerint jól berögzült, és talán nem is gondolkodik, aki használja. Mást nem tudok elképzelni.

Katt a képekre, és megnőnek!
Ha nem tudod, hogy ez meg mi a frász, akkor az előzményekért katt ide!

Gyakran ledöbbenek, amikor egy laza, baráti vagy rokoni beszélgetés közepén tényként közli valaki a társasággal - afféle jólinformáltan magabiztos stílusban -, hogy én egy szép és ígéretes karriert hagytam félbe majdnem két éve. Általában váratlanul ér, és annyira ledöbbenek a kijelentésen, hogy köpni-nyelni nem tudok. Csak később kezdem érezni, hogy valami nagyon nincs rendben a fejekben, és hogy ez engem, szándékaim ellenére is, degradál.

Azt meg sem említem, hogy akik ilyesmit felhoznak, és teljesen igaznak is vélik a megállapításukat, azoknak többnyire fogalmuk sincs, mivel is foglalkoztam én ott, milyen cég volt, milyen feladataim voltak, milyen volt a kollektíva, mennyit kerestem és milyen kilátásaim voltak a jövőre... de még olyan is van, aki azt sem tudja, most mit csinálok. A tegnapi "szóba hozó" pl. azt hitte, hogy jelenleg a kerékpár business-ben dolgozom... szóval egyáltalán nincsenek képben, mégis az él a fejükben, egyedüli és megrendíthetetlen igazságként, hogy ahol sokan dolgoznak, van menza, és akár nyugdíjig lehet ugyanabban a székben ülni és ugyanazt a virágot locsolni az asztal csücskén, az az "ígéretes karrier" helyszíne. Minden más pénzmosoda (ezt is a héten hallottam, egy magát nagyra tartó tanácsadótól).

Az, hogy esetleg valakinek egy több száz fős cégnél is eljöhet az a pont, amikor tele lesz a puttonya, és egy worldwide márkát képviselő vállalatnál is érezheti úgy, hogy sem előre, se oldalra nem tud haladni, és hogy igenis léphet az ember előre a "kárrrierrrjében" (ha az egyáltalán olyan nagyon fontos) azáltal, hogy egy egészen más típusú cégnél más fajta munkát vállal, eszükbe sem jut. Pedig mennyi újat csináltam, mennyi újat tanultam magamról és a világról...

Valahogy beléjük van égve, és meglepő módon sokszor még a fiatalokba is, hogy egy (vagy egy-két) helyen kell ledolgozni az egész életünket. Minden más kudarc. Hát, baromira nem az.

Dris szerint végre elkezdtem konkrétumokról írni, és szerinte ne hagyjam abba. Mivel neki mindig igaza van (legalábbis, ha rólam és a dolgaimról van szó), folytatom.
A most következő bejegyzés elején el kell mondanom, hogy semmiképpen sem szeretnék bárkit is megbántani vele. Én csak a saját érzéseimet és élményeimet írom le, másokét nem minősítve, véleményszabadságukat tiszteletben tartva.

Aki régebb óta olvassa ezt a blogot, annak valószínűleg átjött már, hogy nem vagyok hívő vagy vallásos ember. Mindig is szkeptikus voltam, már alapból, meg aztán "másodfokon" is. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy az anyai nagypapám, akit csak hírből ismertem, lelkész volt, és ami azt illeti, igaz volt rá, hogy bort iszik, de vizet prédikál. Otthon úgy élt, úgy viselkedett, ahogy egy kis közösségben példaként emlegetett embernek nem kellene. Legalábbis ezt hallottam róla, és ezt gondoltam róla én is, gyerekként mindenképpen. A szüleim sem voltak hívők, nem kaptam vallásos nevelést, de nem is próbáltak a téma ellen hergelni. 
Tinédzserkoromban aztán mindent meg szerettem volna ismerni a világból, vagy legalábbis sok mindent, és ebbe beletartozott, hogy különböző vallású emberekkel hosszas beszélgetésekbe elegyedtem, valamint párszor elmentem gyülekezetekbe, előadásokra is, hogy tapasztaljak, és megnézzem, mi történik ott. Kíváncsi voltam, érdekelt, de egészséges szkepticizmus is volt bennem. A tudást minden - mások által igazságként tálalt dolog - megkérdőjelezésével gyűjtöttem.
Lényeg a lényeg: mire felnőtt lettem, egyértelműen ateistának tituláltam magam azokban a helyzetekben, amikor valaki feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy címkézzem fel magam.

Hiszek a "soha ne mondd, hogy soha" mondás nagyszerűségében, de nem hittem, hogy hit terén én még nagy változásokon mennék keresztül ebben az életben.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy most az a rész jön, amelyben beszámolok róla, hogy megtértem, megkeresztelkedtem, minden vasárnap templomba járok, beszolgáltattam a vagyonomat egy egyháznak... Nem. Nem erről van szó.
A sokat emlegetett, pár hónapja tartó változásom viszont egészen új megvilágításba helyezett dolgokat, s köztük a hitet is. Úgy pontosabb a megfogalmazás, hogy olyan dolgok érdekelnek, olyan írásokat olvasok, amelyeknél elengedhetetlen, hogy ebbe a témába is örökké belefussak. Minden út Rómába vezet - tartja a mondás, én pedig most pont így érzem a hittel, akármi kezd érdekelni, az mindig ehhez a témához visz. Ahogy pedig a múltkor, a Chapter 2. bejegyzésemben írtam, erre is most nyílt ki a fülem.

Arra is kezdek rájönni, miért nem működött eddig. Egyrészt valószínűleg rossz időpontokban futottunk össze, én és a téma. Nem volt megfelelő az idő számomra, nem voltam befogadó pillanatomban.
(Ha van egyrészt, mindig legyen másrészt is.)
Másrészt így kellett találkoznom vele, hogy le van fejtve róla a Biblia, az egyházak, a vallások, a szekták, sőt, még maga Isten is. Olyan formában kellett rátalálnom, ahol nincsenek parancsok, félelmek, nincs pátosz, és elnevezhetem én azt, amit érzek, a
saját lelki szótáram szerint. Nem tudok, nem is szeretnék címkézni többé.

Nem lettem hívő, de nem vagyok tagadó sem többé. Kinyitottam egy ajtót, és várom, mi jön be rajta. (Vagy mi csalogat ki rajta.) Lehet, hogy a végén rácsapom az egészre, azzal a felkiáltással, hogy "hé, szórakozzatok valaki mással". De úgy érzem, nem efelé haladok. Sokat ad ez most nekem, de még nem tudom, hol tartok a folyamatban. Nem is tudok most erről többet írni.

Nyílt egy Jégbüfé a Mammut mögött, a Fény és a Lövőház utca sarkán. Igényesen berendezett cukrászda, elegáns utcafronttal, modern színhasználattal, valamint betűtípussal. Engem kimondottan hívogatott magához. Aztán belépve és rendelve időutazó lettem. Az egész hely szelleme olyan, mintha még a szocializmusban élnének. Különösen furcsa ez azt látva, hogy a kiszolgáló lányok nagy része huszonéves. Már most mosolytalanul nyomják, belefáradva az egészbe.
A Ferenciek terén működő Jégbüféhez hasonló a rendszer: fizetsz egy kalitkában ülő kasszásnál (csinos kis kalitka, azt el kell ismernem), aztán a blokkal beállsz a sütis sorba, és mondod, mit kérsz, a már kifizetett összeg erejéig. Csakhogy a kasszás nem tudja, hogy mi nincs a pultosnál. Történetesen esetünkben szénsavmentes ásványvíz, ami egy kicsit fura, de hamar választok helyette mást. Csakhogy az + 60 forint. Visszaállok a kasszáshoz, kérek blokkot 60 forintról. Aztán visszaállok a sütis, üdítős sorba.
Amikor meg végre megkapom, amit választottam, nem is finom. Leülni meg nem lehet (oké, végül is büfé). Úgyhogy a süti felét otthagyva gyorsan tovább is állunk, egy beszélgetősebb helyre.
Valahogy ez a bajom, legalábbis magyar viszonylatban, a sok évtizede működő helyekkel. Tényleg büszkék lehetnének rá, és a fogyasztóknak is jelenthetne valamiféle minőségi garanciát, hogy ez vagy az a vendéglátó egység 50-80-100 éves múlttal rendelkezik. Ezzel szemben, ha meghallom, hogy "60 éves cukrászda" vagy "100 éves étterem", az jut eszembe, hogy azóta nem frissült az étlap, a technológia, a szemlélet. Hogy 50 éves a terítő az asztalokon, és a pincér is már bazira unja, érthető módon.