Az ugye alap, hogy filmmániás vagyok. Múltkor írtam róla, hogy mostanában szeretem felfedezni a fikciónak titulált történetekben a valóságot. Sőt, ez alapján választom már meg, mit nézzek. Létrejött körülöttem egy pár fős társaság, akik ajánlgatják is egymásnak a mesének tálalt, de nagyon is elgondolkodtató filmeket.
Már említettem az elmúlt néhány hónapban pár ilyet, most két újabbról szeretnék írni. Nem titkolom, a szándékom az, hogy minél többen megnézzék és ha nem is hiszik, hogy ezeknek a történeteknek 100% alapjuk van, de legalább merüljön fel bennük, hogy akár igazak is lehetnek az első látásra képtelennek tűnő sztorik.

Elpusztíthatatlanok (They Live)

Aki élt már a 80-as években és emlékszik a zsé-kategóriás sci-fikre, amelyekben odavetített szörnyektől kellett volna összetojnunk magunkat, ezt a filmet nosztalgikusan fogja nézni. Aki tud az ilyesmin tiszta szívből, megengedően mosolyogni, az pedig remekül fog szórakozni. A kisollóval körbevágott, lövöldöző repülő csészealjak ugyan nem olyan félelmetesek benne, mint amilyennek eredetileg szánhatták őket, de komolyan mondom, én még ilyen stílusú filmet nem láttam. Megmagyarázhatatlanul lebilincselt, akármilyen trükkel is csinálta. Lassúságában izgalmas, időhúzásában vicces, pedig az egész csak kilencvenvalahány perc. Konkrét filmes bűnök szerepelnek benne, mint pl. az 5 perces, teljesen értelmetlen és céltalan bunyós jelenet. De a megbocsátás egy nagyon szép erény, gyakoroljuk hát! A lényeg úgysem ez.

A főszereplő "izmospasi" a gazdasági válság miatt Colorado-ból Los Angelesbe megy, egy építkezésen kezd dolgozni, és a munkások verte nyomortanyán tengeti napjait. Azonban viszonylag hamar figyelmes lesz valami érdekesre: egy világméretű összeesküvés nyomaira bukkan. Nem szeretném kinyírni előre az összes fordulatot, úgyhogy elég annyi, hogy másként kezdi látni a világot, mint az emberek nagy többsége. Mivel ő a főszereplő, meg ő az "izmospasi" is, akinek ráadásul se kutyája, se macskája, így aztán veszíteni valója sincs, hát elmegy megkeresni a "forrást", azaz megmenteni a tudatlanul szunyókáló emberiséget.

A korabeli, low budget-s filmes technika ellenére izgalmakkal teli, elgondolkodtató történet bontakozik ki belőle, egy világot uraló elitről.
Mondhatni, az Elpusztíthatatlanok a 80-as évek Mátrixa.
Csak azt a bunyós részt tudnám feledni!
(A megvalósítás 5/10, de a téma és a fordulatok miatt nálam 8/10.)

V mint Vérbosszú

Az elmúlt hónapokban feltűnt a hírekben egy bizonyos "csoport", amelynek tagjai Anonymous-nak nevezik magukat. A név egyszerű, de találó: személyazonosságuk annyira titkos, hogy állítólag még egymásról sem tudnak semmit, sőt, nem is csoport ők, csak a szabadságért harcoló, a hazugságokat megunt egyének, akik, ha nyilvánosan mutatkoznak, egyforma Guy Fawkes-álarcok mögé rejtik arcukat. A legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel. Itt például éppen nekünk üzentek.

Az Anonymous-álarc már felbukkant egy képregényben, és az abból készült filmadaptációban is, a 2005-ös V mint Vérbosszúban. A filmben szereplő eszme és az Anonymous "mozgalom" célja közti hasonlóság valószínűleg nem a véletlen műve.
A V mint Vérbosszút szerintem nagyon sok fajta embernek lehet ajánlani, mert átmenet valahol a világmegváltó szuperhősök (mint Batman vagy Pókember) történetei és a diktatúrákról szóló, kemény társadalmi üzenetet közvetítő filmek között. Sőt, akit a Mátrix vizuális effektjei nyűgöztek le, még az is megtalálja benne a neki való jeleneteket.
A lényeg viszont nem a vizuális megvalósítás, nem a világhíres színészek és színésznők felsorakoztatása (John Hurt zseniális a diktátor szerepében), nem a diktatúra élethű vagy kevésbé élethű megjelenítése, és nem is a meseszerű elemekkel teli történet. Sokkal inkább az, megint, hogy elgondolkodjunk, mennyi köze van mindennek a valóságunkhoz.

A filmben elhangzó több aforizma is önálló életre kelt, pl. visszaköszön politikai témájú hírekhez kommentelők mondatai közt. Nem egy, nem is két nagy jelenet gondoskodik róla, hogy egyhamar ne felejtsük el ezt a filmet. S az egészet közérthető nyelven tolmácsolták a készítők, hogy az utolsó sorban ülő, a moziba csak csókolózni beülő párnak is leessen, miről van szó.
Kedvencem az iskolai emlékműnél elhangzó monológ, a padon ülő "öregtől". De elég hatásos V. tévébeli beszéde is, vagy akár azok a jelenetek, amikor a félelemről esik szó.
(Szerintem 9/10.)

Óriási!

Háttér: egyáltalán nem vagyok plüssállat-rajongó, gyerekként és tinilányként sem voltam az.

Ma a játékboltban megláttam egy játékkutyát, aki ott maradt egyedül a polcon. A társait már eladták, őt pedig leértékelték, de még így is ott ücsörgött, egyedül. Odahívtam Drist, hogy nézze meg, és amíg erről beszéltem neki, meghatódtam. Konkrétan könnyes lett a szemem.
Időnként számomra is meglepő, miken tudok elérzékenyülni, és miken meg nem.

Az asztalon és a kanapé karfáján hagyott tányérokból és poharakból már rég nem tudom követni, melyik kié, ki szomjas, ki éhes, ki kér még valamit, és ki nem. Keresztbe-kasul próbáljuk túlkiabálni egymást, és élvezzük. Az egyik gyerek a hálószobában ugrál az ágyon, a másik a nappaliban szórja szét a játékpénzt, tizenötödször egy negyedórán belül. Kellemes ez a nyüzsgés, és lassan mindenre vékony hártyát von a gyereknyál. Amikor végül elmennek a vendégek, a falak még visszhangozzák a gyermekkacajt. Milyen vidám is ez!

Nevetek magamon, milyen nehezen indulok el itthonról, ha találkozóm van. Az utolsó percekig netezek, pajszerrel sem lehetne lefeszíteni a billentyűzetről. Aztán rájövök, hogy nincs mese, össze kellene kapnom magam. Akkor jön a Youtube és valami pörgős szám, amitől azt várom, hogy beindítson és pillanatok alatt magamra kapkodjam a ruhákat, rendbe szedjem a sörényemet, és elinduljak végre.
Ehhez képest... snitt, 5 perccel később... a nappali közepén rázom magam a számra, amit természetesen újra és újra elindítok. A találkozóról meg jól elkésem.

Vannak ismerőseim, akik, ha kérdéssel fordulok hozzájuk, mert azt az ő területüknek érzem, azt válaszolják: "A Google a barátod." Gyakran még egy cinikus mosoly is megjelenik hozzá a szájuk sarkában.
Vannak ismerőseim, akik szerint az Internet elidegeníti az embereket egymástól, tönkre teszi a kapcsolatokat, megöli a kommunikációt.
Azt vettem észre, hogy a két halmaznak elég kövér a metszete.

Már nem kellene, hogy érdekeljen a politika, de azt hiszem, ennyire még sosem értettem, mi zajlik benne. Már nem kellene, hogy bárki ellen vagy mellett legyek, de ennyire még sosem éreztem saját bőrömön a döntések hatását. Ágálok ellene, de meg is értem, miért megyünk arra, amerre. Csak azt nem, hogy miért most. Hogy a nagy megmondóember miért pont most dumál vissza azoknak, akiknek visszadumál, és miért nem az eddigi huszonX évében. Ez teszi hiteltelenné. Az áthallgatott, áthazudott évek.

Most még ott állunk azon a keskenyre faragott sziklán, amelyről bármelyik irányba lépve egy lépést szakadék tátong. Csodás panoráma helyett viharfelhők gyűlnek, amerre a szem ellát. Egyik irányban is, másik irányban is.
Erre is diktatúra, arra is diktatúra vár. Csak talán az egyik nem látszik annak, gondos kezek szebben csomagolták.
Tegyük fel, hogy nem halunk bele a szakadékba zuhanásba. Fennakadunk egy erős faágon, amit a gondviselés tett épp oda, ahova. Fennakadunk, kimászunk, és... Mi jön utána?
Van választásunk. Látszólag.

, amikor meg kell mondanod egy olyan embernek, aki megbízható, jól dolgozik, és ráadásul nagy szüksége van a pénzre, hogy "ki van rúgva".

A sok bosszúság közepette ne feledkezzünk meg a jó dolgokról se: január 1-jétől lehet levegőt kapni a kávézókban, éttermekben. Nem mindenhol tisztult még ki a falikárpit, és itt-ott a székek párnái cigibűzt árasztanak, de határozottan tágasabb lett a tér. Persze átvitt értelemben. Ráadásul úgy tűnik, a felszolgálók, pincérek is örülnek a változásnak. Sokat dob ez az országon. (Csak sajnos nem eleget.)

Azt mondja a DK-s a tévében, hogy tök jó, mert ha az LMP, az MSZP és a DK támogatóit összeadjuk, már csak néhány százalékkal maradnak le a kormánypárt támogatóinak számától.
Hát, nem tudom... szerintem azért ez nem hangzik olyan jól, mint amilyen büszkén mondta. Mindegy is, a lényeg az, hogy a vállalható pártot találni nem tudó, bizonytalan réteg a legnagyobb. Úgyhogy szerintem alapítsuk meg a Bizonytalanok Pártját! Az Infó rovatba meg: nemlmpnemmszpnemgyurcsánynemjobbik.
Már az alapítás másnapján lehetne haknizni a médiában, lobogtatva a közvélemény-kutatási eredményeket, hogy máris 50%-on állunk.

Napok óta dilemmában vagyok, hogy mondjak-e bármit is az óévről. Ritkán szoktam évet értékelni, dátumok miatt a jövőre nézve fogadkozni, meg hasonlók. Most is csak annyit szögeznék le, hogy minden pozitívumát és negatívumát figyelembe véve 2011 benne volt életem 3 legrosszabb évében.

Ettől függetlenül történt néhány jó, vagy inkább fontos dolog, ami valószínűleg hosszú távra meghatározza az életemet.
Mondjuk vegyük elsőre azt, hogy megtudtam, milyen érzés terhesnek lenni, babát várni. Erre az időszakra akkor is boldogsággal emlékszem vissza, ha végül is tudjuk, hogy nem tartott sokáig és nem ért jó véget. Sosem gondoltam volna, hogy 9 hét alatt ilyen sok élmény fog érni és ilyen sokat fogok tanulni.
Ősszel ért az a hatás, amitől - ahogy írtam is - sokat változott a világnézetem. Nem lettem boldogabb tőle, sőt, de összességében ezt a változást is a pozitív oldalhoz írom. Már semmi nem lesz olyan, mint előtte, de még nem tudom, ez az út hova vezet.

Ööö, mi is volt még jó 2011-ben? Nem sok dolog. Viszont ne higgye senki, hogy a végső elkeseredettség van rajtam. Sokszor izgatott vagyok, időnként ideges is, mert nagyon sok a bizonytalanság a világban és az én kis életemben is. De mostanában gyakran mondogatom: örülök, hogy ebben a korban élek. Ti is érzitek, hogy változik a világ? Persze mindig is változásban volt, de mintha most valami különleges történne. Egyre többször mélázok el rajta, hogy milyen fontos időszakon megyünk át, mi, mindannyian. Néha olyan romantikus mondatokat is hozzáteszek, hogy talán nem véletlen, hogy éppen mi vagyunk ennek részesei.
Tartok 2012-től, mert nehéz lesz és bizonytalan. Ugyanakkor izgatottan várom, merre mennek a dolgok, s közben mit tanulok én belőle.

És hogy a végére egy "bulvár klasszikust" is idézzek: "Idén kiderül, mi volt a bajuk a majáknak."

Aaltra

Két férfi. Francia tanyavilági szomszédok, akik mindennapos harcot vívnak egymással. Szerintem már ők sem tudják, ki kezdte és mi a céljuk egymás örökös piszkálásával, de ahol tudnak, keresztbe tesznek a másiknak. Ahogy az lenni szokott, a puska visszafelé sül el, és mindkettejük élete megváltozik. Innentől kezdve pedig még inkább arra kényszerülnek, hogy elviseljék egymás társaságát.
Nem szeretnék sokat elárulni a sztoriról, amúgy sem túl szövevényes, kb. két mondatban elmesélhető. A lényeg nem is a történet, hanem a helyzetkomikum, ami az egész filmen végighúzódik. Nem is más ez, mint puszta szórakoztatás, az élet nyomorultabb oldalával viccelődés. Agyament egy film, az biztos, de jókat lehet nevetni rajta. Ja, és francia-belga.
(7/10)

A legszebb karácsonyi ajándék, hogy végre van két napom (-unk), amikor semmi, de semmi feladatom (-unk) nincs. Sehova nem kell menni, semmit nem kell időpontra csinálni, nincsenek elvárások, nem kell senkinek megfelelni. Csak fenyőillat a szobában, régen halogatott filmek, jó kaják és bújás.

Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek!

Megfigyelted már, naponta hány órát tévézel? És mennyit hallgatsz mellé rádiót? Belegondoltál már, ismereteid hány százalékát szerzed a mainstream médiából (rádió, tévé, újságok, internetes hírportálok)? Vagy hogy milyen szinten bízol meg benne?
Én ritkán kapcsolom be a tévét, és kimondottan tud zavarni, ha valakinél folyamatosan megy a háttérben, a kereskedelmi rádiók kínálatától és a műsoraik stílusától pedig egyenesen falra mászom, de még így is úgy érzem, nagy hatással volt eddigi életem során a gondolkodásomra és a véleményemre. Úgy értem, túl nagy hatással. Túl sokáig vettem készpénznek, hogy amit a tévében bemondanak, vagy legalábbis amit bizonyos, hitelességükről elhíresült csatornákon közzétesznek, az igaz, alaposan ellenőrzött információ, és kellően tényfeltáró, hiszen értünk van, a mi érdekünket szolgálja. Persze volt jó pár műsor, ahol kilógott a lóláb, és mivel újságírást is tanultam, bennfentesektől hallottam néhány durva sztorit. Ez arra volt elég, hogy a reklámok nagy részére immunissá váljak, és sok műsor egyáltalán ne is érdekeljen. Tudtam, hogy bizonyos eszközökkel operálnak, hogy eladják a tömegeknek a legújabb mosóport, vagy hogy a sorozat aktuális epizódja úgy érjen véget, hogy másnap alig várja a néző, hogy folytassák. Ezeken átláttam már, de még így is maradt, aminek hittem. Pl. azon kevésbé gondolkodtam el, hogy mi van, ha a mainstream média nem ártatlan lelkű angyalok kezébe kerül (vagy már abban van), és adott esetben milyen ideológiákat vihet át a közvélekedésbe, valamint miknek a létezését titkolhatja el előlünk. Hogyan tudja ráhergelni valamire vagy akár leszedálni emberek tömegeit.

A Hálózat című filmet médiamanipulációval foglalkozó weboldalak valamelyikén ajánlották a kommentelők, és amikor láttam belőle pár kiemelt jelenetet, azonnal meg akartam nézni. Annyit vártam tőle, hogy valami lagymatag történetben lesz talán még 1-2 ilyen "monológ", de többet kaptam.
Hihetetlennek tűnik (kicsit gyanús is), hogy ez az 1976-ban bemutatott film átment a cenzúrán, sőt, jó pár díjat is bezsebelt. Nem azért, mert nem jó, hanem mert olyan témát feszeget, amelyet manapság már inkább elhallgatni szokás, vagy legalábbis gyorsan nevetség tárgyává tenni azt, aki előhozakodik vele. Tele a film erős, szókimondó jelenetekkel. Története valószínűleg már akkor sem volt fikció, amikor megírták, de napjainkban talán még aktuálisabb.

Fotó helyett beteszek néhány jelenetet belőle, a teljes mű megnézését pedig ajánlom mindenkinek. Igaz, a mai pörgős mozikhoz képest egy kicsit lassabb a történetvezetés, és vér sem sok folyik benne, de mondanivalója erősebb, mint bármelyik mostanában látott filmé.

Itt egy másik jelenet is, sajnos letiltották a beágyazást, de érdemes kattintani és megnézni.

Értem én, hogy nagy a kaki, de ez nem jogosít fel bármire. Bocitekintettel, pillapillogtatva kérdezem: ahol a vezetők a "magán" és a "szabad választás" szavak jelentését nem ismerik, ott nem diktatúra van véletlenül?
Hozzáteszem, mostanában egyre inkább úgy gondolom, sosem volt demokrácia és soha nem volt szabadság és választási lehetőség. Maximum a látszata.

Megújult "világnézetem" része, hogy nem csak a reklámokat, videoklipeket és úgy általában a tévéműsorokat nézem más szemmel, ha egyáltalán bekapcsolom a dobozt, de a sci-firől is azt gondolom, hogy jóval kisebb arányban tartalmaz fikciót, mint valóságot.
Ilyen érzésem volt a Lopott idővel kapcsolatban is, amelyet kizárólag emiatt a sejtésem miatt néztem meg, és beigazolta a gyanúmat.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem mondanám jó filmnek, a szokásos hollywood-i sablonos, felszínes cucc. Az alapszitu viszont, amire épül, elgondolkodtató.

Aki még sosem hallott róla, annak röviden összefoglalom a lényegét: egy képzelt világban játszódik, ahol az emberek idővel fizetnek. A karjukba épített órájuk 25 éves korukban indul be, onnantól kezdve fizikailag nem öregszenek, az idejük viszont egyre csak fogy. Ha az óra lenullázódik, meghalnak. Persze fel tudják tölteni, munkával, hitellel vagy baráti adományból. Mindenért az idejükkel fizetnek, telefonálni 1 percért tudnak, egy csésze kávé 4 percbe, a buszjegy 2 órába kerül. Az időmilliárdos elit persze éli szép komótosan a luxuséletét, köztük csak a szépség és az idővagyon számít. A gettóban azonban a legtöbb embernek még sosem volt egyszerre többje, mint egyetlen napja, vagyis szó szerint egyik napról a másikra élnek. A városban egyszer csak megjelenik egy jól szituált fickó, akinek egy egész évszázada van, másnapra azonban holtan találják. Ez az első pár perc, szóval nem kell aggódni, nem szóltam el a végét.

Eredetileg úgy gondoltam, ez a film figyelmeztető lehet a jövőre nézve, mert bemutatja, hova juthatunk, ha nem vigyázunk, és a modern technika előtti megilletődésünkben olyan fizetőrendszert engedünk bevezetni, amely ilyen mértékben korlátozza a szabadságunkat, és jóformán bármikor leszívható a teljes egyenlegünk. Még az eredeti címbe is belevizualizáltam egy másodlagos értelmet, figyelmeztető üzenetet: In Time.

Aztán a film nézése közben rájöttem, hogy ez nem a jövőnk, hanem már a jelenünk is. Pont így működik most is a rendszer: a legfelső hatalom, a befolyásos elit le sem tojja a szegényeket, sőt, a bérek csökkentésével, az áremeléssel és a kamatok növelésével egyre kevesebbeknek ad lehetőséget a túlélésre. A saját életét sokkal értékesebbnek tartja a nincstelenekénél, sőt, úgy gondolja, az elit hosszútávú jövőjének (kvázi halhatatlanságának) biztosítása érdekében szükségszerű a darwini szelekció, hadd hulljon a férgese.
Hát nem pont ilyen a világunk már most is? Ha csak a 10 évvel ezelőtti helyzethez képest nézzük, már akkor is feltűnő a különbség, mennyivel erősebb a piaci verseny, feszítettebb a tempó, még több pénz kell, és még több, hogy fenn tudd tartani magad. Ahhoz pedig még keményebben kell dolgoznod. Gyakorlatilag mindent pénzistennek rendelünk már alá. Ott hagyjuk az út szélén azt, aki nem tartja a lépést, hagyjuk éhezni, elveszíteni a fedelet a feje fölül, vagy akár meghalni. Persze kivételek és látszatintézkedések mindig vannak, de a nagy globális berendezkedés akkor is ez.
És ennek soha nincs vége. Csak akkor tudsz fellélegezni, ha olyan mennyiségű tőkét halmoztál fel, ami biztosítja a te személyes életedre a jólétet, vagy legalábbis a létet. De ezt is azzal tudod elérni,  hogy a versenyben olyan előnyhöz jutsz, amivel el tudod vonni másoktól a forrást, vagyis a pénzt. Ezzel pedig te is a rendszert erősíted. Azt a rendszert, ami központosítja a tőkét. Ez pedig maga után vonja, hogy "embertelenebben" élünk. Lehet, hogy a családunkra és a barátainkra még sikerül kipréselnünk egy kis időt és figyelmet, de a rendszer egésze rideggé és individualistává tesz. Sokszor úgy érzem, ez a rendszer alapjaiban van halálra ítélve. A legtöbb ember csak hitelből tudja finanszírozni az életének bizonyos szükségleteit (szükségletek alatt nem a harmadik plazma tévét, hanem mondjuk egy lakást értek), amiért rákényszerül, hogy kamatot fizessen. Aztán, ha körbenézel, lassan mindenkinek csak tartozása van, pénze nincs.

Tulajdonképpen annyi a sci-fi az egészben, mármint a Lopott idő című filmben, hogy pénz helyett időt mondanak minden mondatban, és hogy JUST IN TIMbErlake csóró.

Durva, nem? Jó hosszú idő, de még emlékszem az első napokra. Az élményre, hogy elkezdett nőni a látogatottság, jöttek az első hozzászólások, e-mailek, és akkoriban még igazán zavarba jöttem, ha a főoldalon láttam viszont valamelyik bejegyzésemet.
Ha visszagondolok, milyen voltam akkoriban... hát, egészen más, mint most. Valahol mégis ugyanaz az ember.

Egyébként mostanában ismét egyre jobban érzem magam. Sok a nehézség, de igyekszem kezelni és meglátni benne, mi lényeges és mi nem.
A hajtűkanyarral kapcsolatban meg arra jutottam, hogy nem lenne szerencsés és nem is tudnám pár bejegyzésben leírni, milyen változáson mentem keresztül és mik váltották ezt ki belőlem. Csak annyit tudok tenni, hogy a blog 8. évéhez már ezzel az új világnézettel kezdek hozzá. Ezzel fogom írni a következő bejegyzéseket, hisz úgy sem tehetnék mást. Az olvasók pedig lehet, hogy emiatt kereslet-kínálat elve alapján cserélődni fognak. Majd meglátjuk. Tehát ez itt egy pont, de csak az elmúlt 7 év végén.

Ezen röhögök már egy fél órája. Nagyon súlyos.

Extra hozzá, hogy épp az Arizónai ördögfióka fotóját találta meg a borító tervezője. Valószínűleg egy boldog családról keresett képet a neten, aztán úgy gondolta, ez elég jó lesz a biológia tankönyvre. Nyilván nem ismerte a filmet, talán még a színészeket sem, és valószínű, hogy nem kérte el a képet a jogos tulajdonosától, hiszen ha megtette volna, akkor kiderült volna a tévedés. De jó is, hogy nem tette meg, mert nem tudtam volna ilyen jót nevetni rajta.

(Forrás és további infó: Velvet)

Mostanában elég kimerült vagyok, és úgy érzem, nagyon elég volt egy időre a rossz hírekből és a problémákból. Pozitív spirálba kell állítani a dolgainkat, kollektíven. Ennek örömére kedd este észrevettem egy csomót a mellemben. Elég nagy volt, nem lehetett ráfogni, hogy csak érzéki csalódás. Másnap felhívtam a nőgyógyász rendelőjét, azonnal fogadtak is. A doki megvizsgált, de nem tudta 100%-ig eldönteni, hogy ciszta vagy daganat-e, viszont megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ne temessem magam. Megígérte, hogy ha két nap múlva rácsörgök, addigra szerez nekem időpontot egy emlőspecialistánál. (Emlő... milyen fura szó, még sosem gondolkodtam el rajta, hogy nekem emlőm van.)
Akkor kezdtem megijedni, amikor a doki már másnap reggel magától telefonált és mondta az időpontot, hova és mikor menjek. Meglepett, hogy így siet vele, bár általában is segítőkész szokott lenni, de még így is gyanússá vált, hogy talán sokkal nagyobb lehet a baj, mint ahogy mondta. Drisen is láttam, hogy aggódik, úgyhogy én is aggódtam magamért; mi jön még?
A specialista aztán megállapította, hogy nincs végem. Egy jó nagy (meg sok kicsi) cisztám van, úgyhogy ő leszívná, de abba nekem is bele kell egyeznem. Bár ő azt mondta, nem fog elmúlni, én másoktól úgy hallottam, hogy felszívódhat, úgyhogy nem akarom rögtön szúratni magam. Egyelőre csak érzékeny, erős fájdalmaim nincsenek.
Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, megkönnyebbültem a hírtől. Még az általában nyomasztó problémák is semmissé váltak egy fél napra.

Ezt azért visszateszem ide: