Ma kutyafuttában megebédeltünk a Vapiano-ban, ahol annyian voltak, hogy alig lehetett lépni. Beálltunk egy állati hosszú sor végére, lassan haladtunk előre, de amikor a pulthoz értünk, hogy rendeljünk, ránéztem a szakácsra... hm, ez nem a megasztáros srác? Bálint Ádám? Néztem az arcát, aztán a névtáblát az egyenruháján: Ádám.
"Egy spenótos-rikottás raviolit kérünk és egy scampi e spinaci-t pennével." Ádám pedig sebesen elkészítette. Azon gondolkodtam, hogy szegény, ilyen rosszul mehet neki..., de fura volt, mert nagyon vidámnak látszott, élvezte, amit csinál, közben összemosolygott a kollegáival, és kedves volt a vendégekkel.

Én egyébként olyan vagyok, hogy ha van egy kis üresjáratom, mindenféle hülyeségekre rákeresek a neten. Úgyhogy este, itthon beírtam a google-be, hogy Bálint Ádám Vapiano. Nem számítottam találatra, arra meg végképp nem, hogy egy freeblogos blogból válok majd jólinformálttá.
Tök mindegy, hogy mint énekes vagy színész szeretjük-e a srácot - én egyébként utoljára a Megasztárban láttam, és ahogy akkoriban írtam (de rég volt), nekem tetszett, azóta pedig nincs a látómezőmben, úgyhogy véleményem sincs róla - de szerintem jófejség, hogy egy kéthónapos nyári szabadság helyett azt választotta, hogy beállt egy gyorsétterem pultja mögé melózni, és még élvezi is.

Ismét nagyon jó kis filmet láthattunk freeblogos vetítésen. Még egyik sem okozott csalódást, bár általában a spanyol filmek eleve nem, pedig nekem aztán nehéz kedvemre tenni.
Az Élek és szeretek azért jó, mert abszolút valóságosnak érzi a néző, elgondolkodtat, engem meg is ríkatott, de emellett szórakoztató is, a szó vidám értelmében, azaz tele van poénokkal. Mert Daniel-t, a down-szindrómás férfit a legnehezebb helyzetekben sem hagyja el laza humora. A film szerelmi történet ugyan, de nélkülözi a giccset és a szentimentalizmust.

A kép alatt spoiler következik, tehát aki nem látta a filmet, ugorjon... a jegypénztárhoz!
A kép felett pedig még a történet dióhéjban: Daniel (Pablo Pineda) down-szindrómás fiatalember, frissen szerzett diplomát, és egy segélyszervezetnél vállal munkát. Beleszeret lepukkant és zavaros magánéletű kolleganőjébe, Laurába (Lola Duenas). Laura és Daniel szemlátomást nagyon jól érzik magukat egymás társaságában, de barátságuk valahogy csak nem akar párkapcsolattá címkéződni.

Hazafelé egy csomó kérdés kavargott a fejemben: Oké, hogy a fogyatékkal élők gyámság alatt élnek, de a gyámjuk jogai meddig terjednek? Van-e joguk megfosztani alapvető emberi szükségletektől - mint amilyen a szerelem, szex, szabadság, fiatalság, bolondság stb. - "gyámolítottjukat"? Van-e joguk kiemelni a hozzá hasonlók közül, ha nem tudják egyenlővé tenni őket az "átlagosakkal"? Van-e joga bárkinek is, hogy eltiltson egy 34 éves fiatalembert egy bulis estétől, csak azért, mert láthatóan más, mint a többség? Ha két ember boldog együtt, számít-e, hogy egyikük fogyatékos? És ha nekik nem, másoknak miért igen? És ha nekik igen, vajon miért? És lesz-e elég hite Daniel-nek önmagában, hogy megtalálja a szerelemben is a boldogságát?
(Szerintem 9/10-es. Érdemes megnézni.)

Dris csinált nekem nyárélményt, pedig tényleg volt már, csak ugye nem folyamatos... szóval kézenfogott, vagy inkább kézenfogtuk egymást, és elvitt(ük egymást) a tengerhez a hosszú hétvégére.
3 nap alatt 4 országban (Szlovénia, Horvátország, hazafelé pedig Olaszország és Ausztria) és még több városban jártunk.
3 nap, 2 éjszaka, 2 szállás, spontán szerveződve. Fürdés a tengerben, napozás, barnulás. Pizza, tészta, kávé, fagyi.
Vettünk gumimatracot. Hogy hívják angolul?
Ma meg olyan nap volt, hogy 3 országban ettem. Reggeli a szlovén tengerparton, ebéd Trieste-ben, vacsora Ausztriában.
A net és a gép meg itthon maradt, hogy kicsit se panaszkodhassak arra, hogy a szobában töltöm a nyarat.
Kellett, jó volt, boldogság.

Kettő dolog miatt tűnök eltűntnek:

Egy: Enyhe depim van (volt) abból kifolyólag, hogy - mint minden évben, idén is - úgy érzem, elszalasztom a nyarat. Hogy mindenki megy mindenhova, nem is dolgoznak, nem is menstruálnak, nem várnak gyantára két-három hetes prémmel a lábukon, csak harapják a nyarat, Balaton, tenger, vitorlázás, kisnadrág, meg minden. Ilyenkor annyira bele tudom lovalni magam az önsajnálatba, hogy azt is elfelejtem, hogy nem is igazán szeretek strandolni (csak egy picit), és nem szívesen töltenék 2 napnál hosszabb időt a Balatonnál, és nem tudok, nem is vágytam soha vitorlázni, nem beszélve a túl rövid nadrágokról... no meg azt is elfelejtem, hogy mennyi felé jártunk mi is már ezen a nyáron. Tudom, hogy hülyeség, de a kánikulának eleve van egy ilyen faktora, hogy ha egy pár napot a behúzott függöny mögött (hogy ne gyullajd meg a hőségben), a sötét szobában töltesz, és épp minden barátod napon van, pihen, elutazott, akkor már full lúzernek érzed magad, és félsz, hogy kimaradtál valamiből. A nagybetűs Nyárból. Pedig nem.

Kettő: Tele vagyok energiával (kicsit kontrasztos az előzőekkel, bocs), egy kávéval nyomom a napokat már másfél hete, a betegségem óta. Lelkesít a munkám, falom a feladatokat, és vannak sikerélményeim is. Végre elmondhatom egy munkahelyről, hogy szeretek itt dolgozni, szívesen járok be. Vasárnap este nem érzek gyomorgörcsöt, hogy másnap dolgozni kell menni. Pénteken sem várom már, hogy legyen végre hétvége. Reggelente nem jön rám a fuldoklás és nem agyalok azon, hogyan lehetne megúszni az előttem álló napot. Ha este 10-ig ülünk az irodában, másnap reggel senki nem ugraszt ki az ágyból, és nem követeli meg, hogy érjek be 8-ra. Tudják, hogy a munka meglesz, nem piszkálnak. Épp csak annyira tartják rajtam a szemüket, amennyire még motiváló. Ismernek és megbíznak bennem, és ez jó érzés. Így egy csomó energiám, ami máskor kollégákkal, főnökkel vívott harcokra megy el, felszabadul. Érzem, ahogy napról napra tér vissza belém a jókedv, a kreativitás. A munkában és a magánéletben is. Szerencsés vagyok, tudom. Ha ez szerencse kérdése.

A budapesti koncert nyitódala egyben az A-ha utolsó dalának (Butterfly, Butterfly (The Last Hurray) premierje is volt. Mostanra elkészült a klip is hozzá. Tetszik is meg nem is, az A-hához nekem kicsit túl giccses, de van benne pár apróság, ami szerintem ötletes. Az oszlopokra rajzolt Take On Me graffitik például tetszenek. A dallal magával is így vagyok, "rongyosra" hallgattam már egy hónap alatt, dúdolom zuhanyzás közben, és bizonyos részei nagyon bejönnek, mások kevésbé. De hát utolsó... köszi.

Na végre valaki megírta a lábujjkirakást, mint súlyos esztétikai és stílusterrort. Engem is nagyon zavar, és mint olyan sok másban, ebben sem sokan értenek meg. Kb. senki. A múltkor említettem valakinek (ő hozta szóba, hogy nem papucsban vagy saruban járok), és egy gúnyos félmosoly kíséretében megkérdezte, hogy 'miért, csúnyának tartom a lábfejem'? Nem, nem tartom csúnyának, sőt, de ez még nem ok arra, hogy kipakoljam. Igaz, nekem már a papucskorszak előtt is voltak ilyen "bogaraim", pl. sosem tartottam ízlésesnek a mély dekoltázst, szerintem sokkal szexibb egy nyakig begombolt, de testhezálló felső, vagy akár egy picit áttetsző anyag. Akinek szépek a domborulatai, az úgy is látszik.
Egyetértek a linkelt blogban is "elhangzó" véleménnyel, hogy olyan, mintha valaki pizsamában menne az utcára. Vagy engem arra emlékeztet, amikor "divat" volt susogós joggingban mászkálni. Nem a szemetet levinni, hanem moziba vagy bankba menni. A divatot persze közszokásnak értelmezők szerint, nem pedig a stílusosság jegyében.
A papucs, mint tömeges utcai viselet nekem amúgy is fura, szerintem sosem fogja megszokni a szemem. Eleve a csoszogás, klaffogás nagyon slampos, de amúgy is fura, hogy valaki úgy megy utcára, vagy akár dolgozni is, mint strandra. Mintha csak a pokrócától a lángososig indult volna, csak közben rácsörgött a főnök, hogy be kellene ugrani az irodába. Értem én, hogy meleg van, na de akkor is.
A színesre lakkozott lábköröm meg hab a tortán. Hangsúlyozom: nekem. 

A kép innen származik.

A másik ilyen a balhéhátú póló vagy vállpánt nélküli felső alól kilógó melltartópánt. Eleinte jó nagy igénytelenségnek számított, de úgy tűnik, a legnagyobb divatbakit is megszokja a szem és százezrek kezdik követni.

Ez csak az én véleményem, és törekszem rá, hogy ne bántsak meg senkit meg ne dumáljak bele az öltözködésébe, úgyhogy nem is emlékszem, hogy bármelyik barátomnak is szóba hoztam volna már, akin ilyesmi volt. Most viszont kikívánkozott.

Párizs, szeretlek!
New York, I love you

Ezt a két filmet a kommentelők ajánlották. Köszönöm szépen, nagyon tetszett mindkettő.

Hasonlóak, mégis különböznek. Sok apró történet kapcsolódik egymásba vagy alkot épp kontrasztot, hangulatból hangulatba ugrunk egy nagyot vagy folyunk át szép csendesen. Nehéz műfaj lehet átlag 6 percben elkapni a nézőt és katarzist elérni nála, aztán már menni is tovább, és egy más világba csöppenve ugyanazt elkezdeni előlről.
A hangulatot pedig nagynevű rendezők, és általam nagyon kedvelt, világhírű színészek hozzák létre, utóbbiak ezúttal mintha hétköznapi emberek lennének, akiket bekameráztak, csak úgy, hátha kisül belőle valami. És kisült.
Szeretem az ilyen "hangulatfilmeket", a sok szereplős, több szálon futó romantikus drámákat, kis bölcsességekkel, mondanivalóval, mindig a megfelelő helyen beléjük tűzött erotikával és humorral.

Ebbe a sorba illik nekem a Szeress, ha tudsz!, a Nem kellesz eléggé, és még az Igazából szerelem is, amit annyira nem csípek, de hasonló felépítésű.
(9/10 - mindkettő)

Utolsó tangó Párizsban

Aki még nem látta, de tervezi, hogy megnézni, a Port.hu ajánlóját ne olvassa el! Fene se tudja, miért kell végig leírni a sztorit, miért lövik le rendszeresen előre a "poént"... Persze a sztori az csak egy összetevő a sok közül, de akkor is.

Az Utolsó tangó Párizsban nagy film lehetett a maga idejében, azaz a hetvenes évek elején. Annyira nyitottan kezeli a szexualitást és olyan szókimondó, hogy még mai szemmel nézve is felkapja az ember a fejét (kis képzavarral élve). De épp ebből kiindulva nem érzem teljesnek, összeszedettnek. A sztori alapja ugye az, hogy két idegent a "véletlen" egy lakásba sodor, és ott titkos szexuális kapcsolatba kezdenek. Rendszeresen találkoznak, és agyon hangoztatják, hogy ez az ő kis szabadságuk a kinti világtól távol. Nem folytatom, mert az már "poénlelövés" lenne. Szavak szintjén nincsenek tabuk köztük, de egy ilyen helyzetben fura, hogy a férfi (Marlon Brando) szinte végig garbóban és nadrágban van, úgy értem, még szex közben is, a lány meg állandóan meztelen. Nem tudom, mi lehet az oka, nem fért bele Brando imidzsébe a meztelenség, vagy csak a gázsijába nem, vagy mi... mindenesetre furcsa és a hitelesség rovására megy.
Amúgy sem jönnek át annyira az érzelmek, csak sejtem, mit szeretettek volna elérni, de nem kap el annyira, mint kellene. A női főszereplő, Maria Schneider kimondottan rossz választásnak tűnik nekem a szerepre, és ez elviszi a karaktert egy olyan irányba, ami a film hangulatát és üzenetét veszélyezteti. Inkább butuska kinézete és játéka van, mint vonzó, szerintem jobb lett volna egy sejtelmesebb színésznővel forgatni. Az elején, amikor még nem tudtam, ki kicsoda, feltűnt egy bejárónő vagy ki, pár másodperces szerepben... szerintem ő izgalmasabb volt, mint maga a női főszereplő. A képek viszont nagyon tetszettek, vágások, sejtelmes perspektívák...
Ez persze csak az én véleményem, tudom, hogy sokan odavannak ezért a filmért, és én is sokat gondolkodtam, hogy végülis tetszett-e vagy nem. Tetszett. De messze nem tökéletes.
Nem gondoltam, hogy valaha ilyet mondok, de lehet, hogy érdemes lenne remake-elni (vagy már megtették?). A mai, szabadabb világban talán jobban megcsinálnák, viszont még ma is tabukat döntögetne, és ütne.
(7/10 - hosszas mérlegelés után)

2 hónapja megvettük a jegyeket, biztos, ami biztos. Egy hete nézegettem a régi klipeket, felidéztem a dalszövegeket. Két napja tele volt vele minden, a Facebook, az index, és az ismerősi beszélgetések. Erre ma reggel ledöntött a lábamról egy vírus. Napokig ágyban leszek, lavórral, háztartási keksszel. Képtelen voltam még az orvosig is elvonszolni magam, nemhogy a Nagyrétre, pont a világ végére.
Lemaradtam. Majd valaki mesélje el, bár biztos nem lehet.

Millió éve nem volt karórám, nem szerettem, tudatosan mondtam le róla. Enélkül is mindig tudom (ha kell), mennyi az idő, van mobiltelefon, a nagyobb tereken meg ott pörög, forog, világít az óra... szóval nem éreztem szükségét. Persze értem én, hogy öltöztet, meg hogy státuszszimbólum, és ékszer, de lehet, hogy nem találtam a sajátomat, ami engem öltöztet, nekem megfelelő státuszszimbólum, és nekem ékszer.
Így volt ez múlt hét elejéig, most viszont kaptam Dristől egy TOO2LATE-et, és szeretem.

Kicsit libán viselkedtem, amikor megkaptam, mert kapásból be szerettem volna cserélni egy más színűre. El is mentünk, természetesen a város másik végén levő boltba, jó nagy dugón átverekedve magunkat, hogy kicseréljük, aztán amikor "élőben" is megláttam a színeket, a neten kinézett már nem is volt olyan élénk, úgyhogy az üzletben vacilálva mégis a sajátom mellett maradtam. Hazamentünk ugyanazzal, amivel elindultunk. Nem nézett rám furán az eladó...
Szóval szeretem. Letisztult, egyszerű, modern, divatos. És aranyos üvegcsében adják.

Három éttermet szeretnék ajánlani, amelyeket az elmúlt hónapokban fedeztem fel. Kettőt közülük többször is meglátogattam, a harmadikba pedig tervezem, hogy visszatérek.

Aromi Ristorante Pizzeria (Budaörs, Stefánia u. 2.)

Amikor először itt jártam, nem voltam éhes. Úgy éreztem, egyetlen falat sem menne le a torkomon, de végül az illatok, az étlap és a légkör meghozta a kedvem, és legalább egy kis desszertet és egy csésze eszpresszót rendeltem. Az viszont annyira meggyőzött, hogy másodszor már célirányosan mentünk, ettünk, ittunk, díntunk, dántunk.
Az étterem picike, az utcáról pedig még kisebbnek látszik, de ez nem hátrány. Belül hangulatos, családias és ami fontos, hogy füstmentes. Illetve szabad dohányozni, de a smoking area jól elkülönítve, az alsó szinten található, tehát nem fordul elő, hogy valaki az orrunk alá füstöl, amikor mi még csak a főételt élveznénk.
Nem sorolom fel egyesével, mi finom az Aromiban, mert minden, amit csak kóstoltam. Viszont ki szeretném emelni a kávéjukat, amihez hasonlót legutóbb sok éve, egy édes olasz kisvárosban, Comacchio-ban ittam, és máig emlegetem. Az a fajta krémes, de erős csoda, amihez nem hiányzik a tejszín. Nagyon szeretem. Vagyis: én így szeretem.

Bio Gardens Étterem (Bp., V. ker. Képíró u. 3.)

A felújított belvárosi negyedben (népi nevén Rogánland) található étterem neve alapján előítéleteket ébreszthet, pedig nem az, aminek látszik. Illetve de, itt minden bio, még a whisky és a vodka is, de ezekről nem tudok részletekbe menően nyilatkozni. Annál inkább a szejtánból készült kebabról, a gundel palacsintáról és a friss, természetes limonádéról, mind nagyon finom. Desszert gyanánt viszont méginkább érdemes megkóstolni a mini tortát, isteni.
A Bio Gardens nem kizárólag vegetáriánus étterem. Ugyan tényleg van választék húsmentes ételekből (végre), de épp annyi a húsos is. Sőt, a magyar konyha ízei, de akár pizza vagy hamburger is kapható.
Sokan hiszik, hogy ami bio, az íztelen, de szerintem tévednek. Talán kicsit eltér a megszokottól, de véleményem szerint az, hogy egy étel kizárólag ökológiailag ellenőrzött gazdálkodásból származó alapanyagokat tartalmaz, nem csak egészséges, de lendít az ízvilágon is. Persze ez ízlés, és tapasztalatom szerint szokás illetve szoktatás (a természeteshez) kérdése is, no meg hité.
Szintén berögződés, de a Bio Gardens esetében semmiképpen sem igaz, hogy a bio megfizethetetlen. Az árak korrektnek tűnnek, különösen a minőség tükrében.
Nem elhanyagolható, hogy kellemes, mindenféle fellengzősségtől mentes a környezet. A belső helyiségben egy poszter-napraforgómező tövében étkezhetünk, a leghangulatosabb viszont a terasz, esténként. Egészen külföldi nyaralás feeling, bécsi és horvátországi emlékeket ébresztett bennem.
(A Bio Gardens honlapját linkelni nem tudom, mert épp fejlesztés alatt áll, és úgy tudom, az étlapot is a napokban cserélik, cserélték.)

Alessio Olasz Étterem és Kávézó (Bp., II. ker. Pasaréti út 55.)

Volt egyszer egy Alex Cukrászda. Pasarét legendás "cukija", mindenki találkozóhelye. Az én szívemnek különösen kedves, mivel itt készítettem életem első (újságárusnál kapható lapban megjelent) interjúját, Halász Judittal. Majd úgy 4 évvel később itt meséltem el az egész addigi életemet zanzásítva Drisnek, az első randinkon.
Az Alex Cukrászda helyén pedig most az Alessio üzemel. Igazi olasz ízekkel, remek kávéval, különösen hangulatos kerthelyiséggel, jómodorú pincérekkel.
Nincs mit ragozni rajta, itt minden a helyén volt, úgyhogy biztos, hogy máskor is meglátogatjuk.

A Djuice értékesítési pontjai csak engem emlékeztetnek nagyon Ora Ito mobile future kitchen-jére?

A képek forrása: Elite Choice, Djuice

Ültünk az olasz étteremben, a tévén ment a Tour de France, amibe óhatatlanul is belefeledkeztünk. Aztán én, ott az étterem kellős közepén, jó hangosan megkérdeztem: "Tényleg, Dris! Mi lett végül Lance Armstrong pettingügyével?"

A héten (hétfő kivételével) minden nap bringáztam, ma éjjel meg arra ébredtem, hogy üvöltenem kell, úgy görcsöl a vádlim. Reggelre izomláz a fenekemben, combomban. Fene egy elkényelmesedett, punnyadt, edzetlen nyanya vagyok. Ahogy apám mondta anno a rezgő fenekű csajokra: almakompót.

A munka sok, de már két napja bringával járok be, ami tök jó érzés, és nem is igaz, hogy izzasztó (buszon, villamoson vagy sétálva sokkal rosszabb az eredmény), még ebben a kánikulában sem. Életemben először* van névjegykártyám, ráadásul csinos, és Drissel Radio Café-ra táncolunk, miközben pakoljuk a céges papírokat. (feldobott smiley helye)

Jó nagyot beszélgettem Annával, egészen intim témákat érintve. Búcsúzóul megígértem neki, hogy az összes pletykát postolom... de nem elfelejtettem őket, mire oda jutottam volna!? (kacsintós smiley helye) Kezdjük előlről!

Sziszával a hihetetlenség határát súroljuk. Különösen ő. (szende smiley helye) Nevetésbe fulladó nagy beszélgetések. Néha úgy érzem, egy hét alatt történik meg az egész élet. Bár valószínűleg csak illúzió.

Szóval szép az élet, szép az idő, és mindannyian szépek vagyunk!

* Nekem is hihetetlen, hogy még sosem volt.

ezt megbeszéltük!

Vajon mire tud Budapesten kulturált közönség összegyűlni? Az A-hára. Valahol érthető, de mégis meglepődtem, mennyire sima az ügy. Lökdösődés, bunkózás nélküli este, kb. félházzal, ami épp elég a jó hangulathoz, de külön jó ahhoz, hogy az ember mozogni is tudjon a küzdőtéren. Ki is használtam, én koncerten még ilyen fesztelennek soha nem éreztem magam.

Odafelé Dris riogatott, hogy török Morten-imitátor jön, majd meglátom, aztán benne leszünk a Naplóban... Szerencsére nem lett igaza.

Volt már részem nagyobb show-ban, láttam már látványosabb díszletet, hallottam már jobb hangosítást is. A tegnapi A-ha koncert mégis életre szóló élményt adott. Alaposan feltöltött, lebegek tőle még mindig. Mondom ezt annak ellenére, hogy a körítés hagyott némi kívánnivalót maga után, néhol szegényesnek hatott. Mára viszont a hibákra már nem akartam emlékezni, és sikerült! Csak a zene, a hang (A Hang!), a feeling... az maradt meg. És hogy milyen jó fej volt a magyar közönség. Ismerték a számokat, nem csak a Take on me-t, hanem mindet, még a 2009-es albumról is. Ahogy együtt énekeltük a Hunting High and Low-t, még real time-ban előttem van. A zenekar köszönt mindent ezerszer, az elmúlt 25 évet, ja, nekünk, magyaroknak is. Kedvesnek és szerénynek tűntek. A közönség pedig méltó lelkesedéssel búcsúztatta el őket, szerintem megkapták a maxi size szeretetcsomagjukat. Nagy sikerük volt.
Úgy jöttünk ki, hogy hű, ez nagyon igényes zene...

Ezen a héten Morten Harket-be vagyok szerelmes.
Megint, és mint mindig. Az örök plátóim.

Orbán Viktorral álmodtam. Vagyis a családjával, meg az enyémmel. Még együtt laktam a szülőkkel (enyémek?) és a tesómmal, valami kertes házban, anyu ebédet főzött nagy fazékban a konyhában, mi meg ott mászkáltunk körülötte, ahogy az "nooormááális" családéknál lenni szokott. Aztán megjöttek Orbánék, a família nagyja, nem hivatalos látogatásra, de barátinak sem mondanám, mert meglehetősen feszült lett a légkör, amint beléptek. Először is nem köszöntek, nem mutatkoztak be, sőt rám sem hederítettek igazán. Anyut mintha ismerték volna már régről, és úgy tűnt, kötelező, illendőségi vendégségbe jöttek. A gyerekeik törtek-zúztak, pl. egy olvasólámpát zsinóros autónak használva addig húztak a földön, amíg a búrája el nem tört, szóval szörnyen viselkedtek, mégis olyan feszültség vibrált a levegőben, mintha nekik nem tetszene a mi viselkedésünk, ők támasztanának más elvárásokat velünk szemben. Én végül kimentem a kertbe, pont úgy, mint ahogy régen elmenekültem a felnőttek szervezte vendégségekből.

Ha a pszichológus átlépi a hatáskörét és ezt szóvá teszem, vajon érdemes-e azzal visszavágni, hogy ez az érzés is csak rólam szól? És ellenvetésem tulajdonképpen az igazát erősíti?
Lendületet vesztettem. Kell egy hét "egyedüllét", hogy leülepedjen.

Kispálya

A Kispálya olasz családi dráma, egy anya nélkül maradt család hétköznapjai, küzdelem az érzelmekkel és az adósságokkal.
Lassúnak tűnő, de elég realisztikus és érzelmes film. Hitelét valószínűleg a forgatókönyvíró-rendező adja, aki maga játsza el a gyerekeivel egyedül maradó apát is. Feltételezhető, hogy saját élményei alapján.
Mindig lenyűgöz, ha gyerekszínészek arcán pont azt látom, amit a karakternek belül éreznie "kell". Ha egy gyerek ennyire azonosulni tud a szereppel, akkor vagy maga is hasonló érzéseket élt meg, és ráadásul van elég intelligenciája, hogy rálásson és eljátssza, vagy nagyon érett és jól ismeri a felnőttek világát.
Szerintem az előbbi a valószínűbb, sok gyerek élhet ilyen családokban, mint a filmbeli Tommi, ahol túl fiatalon kell még a felnőtteket is nagyon megviselő problémákkal megküzdeni. A saját gyerekkoromból is több esetet felelevenített a film, bár én inkább a lökött, hisztis, állati idegesítő, de ha arról van szó, nagyon érzelmes nővérre hasonlíthattam, míg a kisfiú az általában csöndes és sokszor mosolytalan öcsémre.
(8/10, és valaki magyarázza el a címét!)

Fegyvernepper

Nicolas Cage, Jared Leto, Ethan Hawke - már jól kezdődik. Elkap hamar. Furcsaságai vannak, sokáig nem tudom, hova is tegyem, de mire a végére ér, megszeretem. Sokat gondolkodom Jurij Orlov karakterén, aki szemlátomást nem tűnik gonosz embernek, csak valamiféle természetesnek vett önzőségből kifolyólag elzárja lelkének erkölcsileg érzékeny részét. Maximálisan elhiteti magával, hogy az ő felelőssége ott ér véget, hogy lebonyolítja az üzletet. Mintha narancsot árulna.
Mint A Rém esetében, most sem tudom, az igazi Jurij Orlov (mert tudomásom szerint létező személyről mintázták a karaktert) ilyen volt-e, vagy a forgatókönyvíró színezte ki, és vitt bele a személyiségébe némi lelkiismereti-dilemmát, a szerethetőség kedvéért. És tényleg az az ember sodorta-e "bajba", akiben bízott, és akinek egyedüliként bepillantást engedett morálisan vitatható üzleteibe. Ha az eredeti figurákkal hasonlítgatjuk ezeknek a filmeknek a szereplőit, valószínűleg kevésbé leszünk elégedettek, mintha egyszerűen önmagában nézzük, mit kreáltak nekünk. Én ezért nem tartom fontosnak, hogy minden film elején elmondják, megtörtént eseten alapszik. Úgyis millió ponton eltér, és végül mese lesz belőle. Hiteles és tanulságos, vagy egyszerűen csak szórakoztató mese. 
(8/10, mert azért sok az erőltetett klisé benne.)

Egyébként itt lehet az igazi és filmbeli karakterek közti hasonlóságokat és eltéréseket böngészni, érdekes kis oldal, eszméletlen sztorikkal, de a Fegyvernepper (Lord of War) nincs rajta.