Maszkosok mindenhol, a recepción, a büfében, az étteremben. És még a takarítók is. Kb. 2 perc elég volt, hogy a pletyka elterjedjen: holnaptól mindenkinek kötelező lesz, ha be akar lépni a házba. (Akar a fene. De valamiből élni kell.)

A Zelig megnézése után csak ültünk és azt mondogattuk magunk elé: "Ezt nem hiszem el. Még mindig nem hiszem el." Ugyanaz az érzés, mint amikor megláttuk a postán érkezett bringaváz mesteri csomagolását. Woody Allen egy eszméletlen figura, és hajlok rá, hogy a Zelig a legagyamentebb és legzseniálisabb filmje, amit valaha láttam. Az alaptörténetet übereli a megvalósítás, azt a dumák, azt pedig a legapróbb részletekig való kidolgozottság.
Hogy én erről eddig nem tudtam...

Őszintén tudok lelkesedni a legújabb bevásárlóközpontért, mert olyan, mintha utánunk jött volna a második kerület, így egy évvel a költözésünk után, csak kicsit frissített kiadásban. Sokan mondják, hiányzik Budáról az a feeling, amit Pesten a vendéglátóhelyekkel teli terek és sétálóutcák adnak, és ebben van is valami. Ezért is örülök, hogy lett nekünk Allee (Simplon udvarral), és remélem, mielőbb lesz körülötte végig kávézós sétálóutcánk, és modern, világvárosi hangulatú Móricz Zsigmond körterünk. Hiányzik ennek a környéknek ez a fajta lendület, és hogy ezt még a mi életszínvonalunknak megfelelő szolgáltatásokkal és szemet gyönyörködtető épületekkel oldják meg, külön öröm.
Az Allee, azon kívül, hogy egész hétvégén a fejünk felett búgó repülőkkel, kicsit agresszív módon reklámozza magát, kellemes hely, tágas terekkel, vidám színekkel és dekorokkal, és hátul egy hangulatos kis parkkal. Tipikus ING-s épület. Még a nagy tömegben sem nyomasztó, ebben engem az Aréna Plázára emlékeztet. Van benne minden, ami jól jön nekem a városnak ezen a felén, a Sandwich Guru-tól, az Interspar-on és a mozin át a Pull&Bear-ig. Utóbbiban egyelőre úgy bánnak a vevőkkel, mint a bűnözőkkel, de remélhetőleg hamar észbe kapnak.
Nem hajtottam az akciókra, nem tapostam embereket egy kis árengedményért, de elég olcsón sikerült sok mindent beszerezni.

Szép kis szlogeneket lehetne gyártani arról, hogy az Excel könnyebbé, gyorsabbá teszi a munkavégzésemet, és igaz is lenne. De ahhoz, hogy a főnökeim meg legyenek elégedve, egészen más oktatások kellenének. Suliba menet ilyeneket ötleteltünk: jövőbe látó tanfolyam, gondolatolvasó tréning...
Trénereknek üzenem: itt egy piaci rés.

- Mit szeretnél kérni a Jézuskától?
- Szeretetet, lelki támogatást.
- Na és tőlem?

- Pff, utáltam a törit azokkal a hülye évszámokkal, amiket mindig be kellett magolni...
- Voltak könnyebbek, én is már csak azokra emlékszem. Például 1222.
- Na jó, neked az könnyű. Végül is mohácsi lány vagy.

A Michael Jackson-filmről szóló bejegyzésemet valahonnan március elejétől kellene kezdenem, amikor bejelentették, visszatér a pop királya, mindössze egyetlen show erejéig, majd rövid időn belül kiderült, hogy 10, vagyis inkább 50 estés lesz a koncertsorozat. Mivel akkor már kb. 10 éve csak Jacko botrányairól, azok cáfolatairól és leromlott egészségi állapotáról lehetett hallani, már az egyestés koncertre is az volt az első reakcióm, hogy én erre nem vennék jegyet, tuti, hogy csalódás lenne. Gondoltam ezt azért is, mert pár éve voltak kisebb próbálkozásai a visszatérésre, és egyik sem sikerült valami fényesen.

Amikor MJ meghalt, nem tudtam mit írni róla. Nem jött semmi a „tollamra". Csak nagyon sajnáltam, elővettem a régi számokat, utánanéztem a dalszövegeknek, és szép lassan előbújt emlékeimből a szupersztár, aki a kilencvenes évek közepéig volt. Bár fanatikus rajongójának sosem számítottam, végigkísérte a gyerekkoromat és a tinédzser éveimet is. Szép lassan került ki a képből, és ami utána jött, az szinte elfeledtette a múltat. Legalábbis ezt hittem, amíg elő nem kerültek a régi dalok. Mert dehogy felejtődött el, csak amikor még frissek és nagy slágerek voltak, gyerek voltam, most meg egész más füllel hallgatom a dalait, más szemmel nézem az egész Michael Jackson-jelenséget.

A "temetés-show"-t ugyan megnéztem, de akadtak részek, amelyektől kavargott a gyomrom. Ezek után nem igazán követtem, ki mivel jött még elő, milyen összeesküvés-elméletek születtek. Eljutott persze hozzám ez-az, egy addig ismeretlen fiúgyermekéről, egy gyilkossággal vádolt orvosról, a film ellen tiltakozó rajongókról... de inkább csak hallgattam a dalait, és igyekeztem megszámolni, hányszor hangzik el bennük, hogy „change the world".
Elsők közt vettem jegyet a filmre, mert azt hittem, hamar el fogják kapkodni. Pár órával a megvásárlása után viszont már nem nagyon értettem, miért volt ez olyan sürgős és fontos nekem. Előtört a cinikus énem, halott hírességekről sok bőrt lehúzó business man-eket vizualizáltam és ügyes marketinget sejtettem amögött, hogy csak a 2 hétig vetítik. Persze, gondoltam, így lehet eladni előre a jegyeket, nehogy az első hétvégén kiderüljön, hogy egy nagy semmi az egész.

Ehhez képest a vetítés előtti nap már olyan izgatott voltam, mintha egyenesen Michael Jackson koncertjére lett volna jegyem (még az élőjére, amire, ahogy fent írtam, egyáltalán nem adtam volna ki pénzt).
Ennyit a bevezetésről, meg az ingadozásaimról. Nem volt rövid, tudom.

Tovább olvasok »

Bunyevácz Zsuzsa Túlélési kézikönyv elvált anyáknak című, szórakoztatásra szánt könyvét több kolleganőm is ajánlotta, függetlenül attól, hogy sem elvált, sem 3 gyerekes anya nem vagyok. Hallgattam rájuk, gondoltam, villamosozáshoz jó lesz. Most, a felénél viszont azért hagyom abba, mert minden oldal után az jut eszembe, mennyivel jobban meg tudná ezt a témát írni Nefi.

Juszt sem töltjük az egész hétvégét azzal, hogy szétszereljük a szekrényajtó eltorzult keretét, elvisszük az Ikeába, megvívjuk a csatát a vevőszolgálattal (bár általában könnyen megy náluk), tervezünk új szobát, új gardróbot, meg ilyenek. Juszt is pihenni fogunk.
Egyébként is, el van ez a gardróbajtó átkozva, Gy. már a beszerzése körüli nehézségeknél megmondta, égi jelek ezek, nem kellene erőltetni. De nem hallgattunk rá, mert olyan szép volt. Talán most, hogy darabokra tört (nem a mi hibánkból), és már nem gyártják ilyen méregzöldben, és a hálószoba ehhez lett tervezve, tényleg el kellene gondolkodni rajta, nem szeretnénk-e valami egészen mást.
Ezek után már nem érezném biztonságban magunkat egy ugyanilyennel, pláne nem, ha egyszer gyerek is fog bújócskázni abban a szekrényben. Tehát most tervezhetünk új szobát, új színeket. Egy hét, mire kijönnek az emberek és megnézik, mi történt. Addig van időnk.

Napközben többször eszembe jutott, hogy tavaly ezen a napon költöztünk be a lakásba, és hogy kellene ebből az alkalomból blogolni egyet. De milyen már csak úgy beírni puszta tényként, hogy 1 év, és hogy szeretek itt lakni... A "sors" persze megoldotta a post-ot. Ahogy itt ültem a nappaliban a monitor előtt, Dris meg épp ellazult a tévé előtt és belefeledkezett volna (!) a Harry Potterbe, a hálóból egyszer csak fura hang tört fel. Kb. olyan, mintha 1.000.000 puzzle-darabka zúdulna ki a szekrényből. Sietünk oda, mi lehet ez? Látjuk, ahogy a gardróbszekrény üveg tolóajtaja apró darabokra törik. Minden csupa szilánk. A polcokon levő ruhák, táskák, cipők. Tele az ágy fele (az én oldalamon, még jó, hogy nem éjszaka volt), az ágy alatt a padló, minden. Elő a seprű, lapát, porszívó, meg a felmosóvödör. Lapátoltuk bele a törött üvegeket. Két órába telt, mire végeztünk.


Ez itt az új gardróbszekrényünk ajtaja 

Klassz. Épp szerettünk volna egy pihenős estét, erre ez van. Pár napja a karnis egyik fele engedte el a falat, néhány hete meg ugye a mosogatógép dobta be a törölközőt... Negatív hullámba kerültünk, úgy érzem.
Ennyit az évfordulóról és a szeretett, nyugodt, pihepuha otthonról.

Egyetlen pillanatra sem emlékszem, amikor bírtam volna Whitney Houstont, még a régi időkből sem. Persze drukkoltam neki, amikor kiderült, hogy visszatér a show business-be, de az első, Central Park-i fellépés nem sok jót ígért. Most meg itt van megint, és pont olyan, mint egy halhatatlan szupersztár. Ráadásul ez a szám baromira tetszik:

Ma alfában/hipnóban/tudatalatt kiástam egy mobiltelefon hátlapjával egy ezüst színű, nyálkás, bagett formájú, gusztustalan, tetszhalott lényt egy kiszáradt patakmeder földje alól, és rohantam vele, hogy vízbe tegyem és megmentsem a nem tudom, mitől. Amikor visszatértem a valóságba, a pszichológusom boldog mosollyal közölte, hogy most nagyon fontos dolgot csináltunk. Azóta csak pislogok.
Félkómában utaztam haza (, ilyenkor szoktam összefutni Bahhával). Alig bírtam egyszerű angol mondatokkal kinyögni néhány külföldinek a Deákon, hogy mind a két villamos Budára visz.
Drisnek tutira az lesz az első poénja, hogy: Konstantinápoly.

Adok egy tanácsot. Sose romoljon el a mosogatógépetek!
Különösen akkor ne, ha már 8 éve leszoktatok róla, és a lakást meg az életviteleteket is úgy alakítottátok ki, hogy egy-két pohárnál többet sosem kell kézzel elmosni. És főleg akkor ne romoljon el, amikor egy árva kanyitok sincs megjavíttatni vagy újat venni. Pláne, ha időtök sincs kitalálni, hogy a lehetőségek közül melyiket válasszátok. És persze mosogatni se.
Kegyetlen.

Az iwiwnél szűkebb körnek jött létre a blogom, és annál is szűkebb körnek szóló kinyilatkoztatásaimnak a Facebook ID-m, de egyre gyakrabban érzem, hogy kellene egy még szorosabb kör, amelyben tényleg minden kijöhet a számon. A tegnapi (munka)nap után nagyon jól esne, csak úgy, kétsorosakban kiírni magamból, hogy kinek az anyukája. Kellene egy olyan kör olyan emberekből, akik nem csak igazi barátok, de idejük is van, s nem dolgozzák magukat hullára minden este 8-ig, 10-ig. Bár lehet, hogy e feltétel alapján én is kívül rekednék a körön.

Felhív a munkahelyemen, és annyit kérdez:
- Novemberben? Placebo? Bécsben?
Rávágom:
- Okkkééé!

Imádom a spontán ötleteit. Illetve a spontán jó (!) ötleteit. Remélem, este már koncertjegyet csiptet a bugyim szélére.
Amúgy is akartam már arról írni, hogy Bécs lassan olyan lesz, mint amilyen Budapest volt, amikor 6 hónapig Dunaújvárosban laktam. Az elérhető közelségű jóság, ahova muszáj minden adódó alkalommal elindulni. Aztán szépen ott ragadni. Amúgy is felváltotta már a hűtőturizmust a fülpálcaturizmus, 4-esével hozzuk a Hartmann-t, az elég egy időre.

Két napja takarítják az aluljáróban a graffitit a falról, és komolyan mondom, fáj. Ez egy olyan aluljáró, hogy cső, szóval semmi elágazás, csak oda-vissza aluljárás. A falrajzok nélkül olyan sivár és szürke és légópincés, hogy sírva kell fakadni. Értem én, hogy a szép, új, márványborításúakra ne fújjanak, de ez kinek fáj? A színes, profi, igényes graffitik szerintem kimondottan feldobják a város amúgy elhanyagolt részeit, tűzfalakat, romos házakat, lehangoló aluljárókat. Ráadásul az igazán jók modern hatásúak, a graffitizett felületek pedig élő szövetei a városnak, együtt változnak a korral, mindig frissek és az aktuális kultúrát képviselik. Szerintem nem érdemes pénzt és energiát ölni abba, hogy elpusztítsuk őket. Úgysem lehet.

Ui: Kellett volna csinálnom before/after fotókat, a hatásosabb monológ kedvéért.

Aranyos volt Kisg, ahogy a Robert Capa kiállításról kifele azt mondta, tudja, mit gondol (még jó), de megírnom nekem kell. Ő meg majd linkeli.
Ez a bizalom csúcsa, én meg izgulhatok, hogy vajon egyezik-e a véleményünk, vagyis inkább az érzések, amiket a fotók kiváltottak belőlünk.



Nem szeretnék teljes életrajzot villantani, utána lehet olvasni a neten, de az azért megemlítendő, hogy Capa mindössze 41 évet élt. Ez így önmagában döbbenetes. Milyen rövid élet, gondolná az ember. Pedig az övé hitelesíti a mondást: nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Nem az élet hossza, hanem a tartalmassága a fontos. Hovatovább: Nem az számít hányszor veszel levegőt, hanem az, hányszor akad el a lélegzeted. Márpedig Robert Capa 41 éve minden volt, csak unalmas és egyhangú nem. Mondom, utána lehet olvasni.



Úgy futottam neki a programnak, hogy egy ismerősöm ismerőse szerint a kommersz képeket állították ki. A kiállítás felénél pedig már úgy voltam, hogy hol a szememet törölgettem, hol igyekeztem túlélni azt a bizonyos lélegzetelakadást, de olyan is előfordult, hogy felnevettem. Minden második fotó egy döbbenet, de a legemlékezetesebbek azok, amin maga Capa is feltűnik. Mint a huncut tekintetű George Clooney, úgy néz le a képekről, és mindig olyannak tűnik, mint aki remekül érzi magát, vidám és kiegyensúlyozott. Mint aki épp csak belesétált a képbe egy háborús film forgatásán, szórakozottságból, de bocsi, már megy is tovább, de azért még belemondja a kamerába, hogy "rákenróól". Hihetetlen laza és mosolygós, miközben a szemei előtt borzalmak történtek, lábai előtt emberek haltak halomra, városok dőltek romba. Ráadásul mindezt úgy fotózta meg, hogy 50-60 évvel később, a világ másik végén, egy steril kiállítóteremben is beleborzongunk. Ahhoz, hogy ezeket a képeket elkészítse, és így készítse el, neki is bele kellett halnia lelkileg, nem? Érdekes a kontraszt.

  
(Kattintásra a kis képekből nagyobb lesz.)

Aztán az utolsó teremben, ahol nem a frontról, hanem világhírű barátairól készült fotói lógnak, megerősítést kaptam. A falon olvasható a barátok véleménye róla, akik úgy nyilatkoztak, hogy Capa mindig olyannak tűnt, mint aki remekül szórakozik, ezért mindenki vele akart lenni, hogy ő is ugyanolyan jól szórakozzon.
Érdekes egy ember, és lélegzetelakasztó egy kiállítás.

(További képek a "Tovább olvasok>>" után.)

Tovább olvasok »

Egy nagyon magas lány ismerősömmel sétáltam keresztül a Blaha aluljárón, amikor mellénk ért egy felettébb lelkesnek tűnő tinilány. Csillogó szemekkel és üdvözült tekintettel azt mondta a nagyon magas lánynak:
- Te nagyon magas vagy.
A nagyon magas lány pedig - mivel nem csak magas, de kedves is - lágy hangon megkérdezte:
- Ezt nekem mondtad?
- Igen, neked. Tök magas vagy. - felelte a tinilány. Mire a magas lány:
- Tudom. Köszi, hogy szóltál.
Aztán mentünk tovább.

Sajnos még annak is, akinek a fenekét nyalják, időnként fel kell emelnie a székről. Anélkül egyszerűen nem megy.

, hogy vettem jegyet a Michael Jackson filmre?